Weird: The Al Yankovic Story (2022)

Az itthon kevésbé ismert „Furcsa Al” Yankovic Amerikában paródiadalaival lett híres. Népszerű slágereket írt át vicces, sokszor teljesen abszurd verziókra. Magyar párhuzamként talán az Irigy Hónaljmirigy juthat eszünkbe.

A Weird elvileg egy róla szóló életrajzi film. Csakhogy van benne egy apró csavar: szinte semmit nem szabad komolyan venni belőle. A filmet maga Yankovic is társíróként jegyzi, és az egész inkább az életrajzi filmek paródiája, mint hagyományos portré. A valóságból csak morzsákat vesz át, aztán mindenből őrült túlzás lesz.

A fiatal Al lázadása például nem drogokkal vagy balhékkal indul, hanem azzal, hogy titokban polkázni jár. Később a rendőrök majdnem beviszik, mert harmonikázik. Aztán Madonna halálosan beleszeret, Al fél nap alatt világsztár lesz, Michael Jackson pedig a film logikája szerint csak azért fut be igazán, mert őt másolja.

Isten keze (2021)

A nagy rendezőket néha elkapja a vágy, hogy visszanézzenek a saját gyerekkorukra. Fellini Amarcordja, Kenneth Branagh Belfastja vagy Steven Spielberg A Fabelman családja is ilyen személyes múltidézés. Paolo Sorrentino, A nagy szépség rendezője az Isten kezében a nyolcvanas évek Nápolyába tér vissza. A történet egy fiatal fiú, Fabietto felnövését követi, akinek életét egyszerre formálja a futball iránti rajongás és egy családi tragédia.

Aki szeretne belekóstolni abba, milyen lehetett a nyolcvanas évek Dél-Olaszországa, annak érdemes leülnie elé. A film elején sok a harsány családi jelenet, a furcsa rokon, a vicces pillanat és a nápolyi életkedv. Közben ott van a háttérben Diego Maradona Nápolyba igazolása is, amely a városban nem egyszerű sporthír volt, hanem majdnem vallásos jelentőségű esemény.

Aztán a film irányt vált. A bohókás családi kavargás mögül előbújik a tragédia, és a történet hirtelen sokkal személyesebb lesz. Az Isten keze pont attól hatásos, hogy nem választja szét a nevetést és a fájdalmat. Sorrentino nem hibátlan, de nagyon személyes filmet készített arról, hogy a felnövés néha egyetlen váratlan fordulattal kezdődik el.

Galaxy Quest – Galaktitkos küldetés (1999)

Ha mély gondolatok helyett felhőtlen szórakozásra vágyunk, a Galaxy Quest remek választás lehet. A történet szerint egy régi sci-fi sorozat adása eljut egy távoli idegen civilizációhoz. Csakhogy az űrlények nem tévés fikcióként értik, amit látnak, hanem történelmi dokumentumként. A színészeket ezért valódi hősöknek hiszik, és elrabolják őket, hogy segítsenek egy intergalaktikus háborúban.

A film nyilvánvalóan a Star Trekből indul ki, de egyáltalán nem kell hozzá Star Trek-rajongónak lenni. A poén alaphelyzetét bárki érti: mi történik, ha egy csapat kiöregedett tévészínésznek hirtelen tényleg azt kell csinálnia, amit addig csak díszletek között játszott el?

A Galaxy Quest egyik nagy előnye, hogy nem alpári humorral akar vicces lenni. A poénok inkább a helyzetekből, a félreértésekből és abból jönnek, hogy a szereplők kénytelenek felnőni a saját régi szerepeikhez. A film kineveti a klasszikus űrsorozatok túlzásait, de közben érezni rajta, hogy tiszteli is a neves elődöket.

Nyomd, bébi, nyomd! (2017)

Ez egy olyan gengszterfilm, amelynek szinte végig a zene adja a tempóját. Senki nem énekel benne, táncbetétek sincsenek, mégis minden nagyobb jelenet úgy van felépítve, mintha egy akciómusicalt néznénk. Edgar Wright rendező már a forgatás előtt kiválasztotta a kulcsdalokat, és ezekhez igazította az üldözéseket, lövöldözéseket és vágásokat.

A főhős, Baby bankrablókat furikázik: neki kell elhoznia a bűnözőket a helyszínről, mielőtt megérkezik a rendőrség. Remek sofőr, állandóan zenét hallgat, és egy idő után szeretne kiszállni az alvilágból. A gond csak az, hogy a gengszterek nem arról híresek, hogy könnyen elengedik az embereiket.

A történet nem különösebben bonyolult, de itt nem is ez a fő attrakció. A film attól emlékezetes, hogy ritkán látni ennyire pontosan összerakott akciójeleneteket: egy fékezés, egy ajtócsapódás vagy egy lövés sokszor ugyanúgy része a ritmusnak, mint maga a zene.