Az interjú eredetileg az UNI in&out 2026 nyár kiadványában jelent meg.

A Gundel név miatt sokan azt feltételezik, hogy a vendéglátás szinte eleve ki volt neked jelölve. Felmerült valaha, hogy ezen a pályán indulj el?

Nem igazán, mivel a családnak a szocializmus idején már nem volt köze az étteremhez, az államosítás után minden megszakadt, jogilag és szakmailag is. Szimbolikus kapcsolat maradt csak: családi találkozók, rendezvények, emlékek, de az én pályámat ez nem alapozta meg. Az az összeg, amit a névhasználatért később a család kapott, annyifelé oszlott, hogy legfeljebb jelképesnek lehet nevezni. Valójában egészen fiatal felnőttkoromig színész akartam lenni. Már gyerekként versmondó versenyekre jártam, iskolai ünnepségeken szerepeltem, amatőr színházakba jártam. Nagyon sokáig próbálkoztam, négyszer futottam neki a színművészetin a felvételinek, de mindig nemleges volt a válasz, és kaptam is visszajelzést, hogy ez nem fog menni. Ezért be kellett látnom, hogy ha valami ennyi ideig nem sikerül, annak oka van.

Azt szokták pedig mondani, hogy a sikeres emberek velejárója, hogy kitartók, és te az voltál. Hogyan értékeled, mi segített, hogy aztán egy másik pályán ilyen sikeres légy?

Fiatalon az ember hajlamos azt hinni, hogy ha elég kitartó, akkor bármit elérhet, és ez valóban sokszor így van. De van, amikor nem az akarattal van baj, hanem az iránnyal. Én hiszem, hogy mind az újságíró, mind a színész kíváncsi a világra, meg akarja ismerni a történeteket, és el is akarja mesélni azokat, csak más eszközökkel. Bennem megvolt a történetmesélés vágya, csak nem a színház volt az az eszköz, amelyen keresztül ezt meg kellett valósítanom. A televízió viszont úgy talált meg, hogy eredetileg nem is készültem rá, ám amikor belekerültem, hirtelen minden a helyére került, és a helyemre kerültem. Szerintem ez a boldogság egyik kulcsa, hogy az ember megtalálja azt a helyet, ahol valóban dolga van. A televíziózás, a sportújságírás a pályám elején eszembe sem jutott, és amikor elkezdtem csinálni, működni kezdett. Ebből értettem meg, hogy nekem ezen a pályán van a helyem.

Mi kell ehhez a karrierhez, milyen készségeid voltak neked a kíváncsiságon és a történetmesélésen kívül?

A legfontosabb valóban a kíváncsiság, a valódi érdeklődés, hogy a másikra vagy arra, hogy mi történik, a világban tényleg kíváncsiak vagyunk. A gimnáziumban tanultam a matematikatanáromtól, hogy egy probléma megoldása egy jó kérdéssel kezdődik. Ez az újságírásban is így van: csak az igazi kíváncsiságból születnek igazi kérdések, és csak az igazi kérdésekre jönnek valódi válaszok. Az emberek, az interjúalanyok nagyon hamar megérzik, ha a kérdés csak formai, és arra többnyire sablonválasz érkezik. De ha a másik látja rajtad, hogy tényleg kíváncsi vagy rá, akkor igazából válaszolni fog. És onnantól történik valami.

Azt talán vita nélkül lehet állítani, hogy a te sportközvetítéseidben művészet van, ha lehet ezzel a fordulattal élni. Mitől ilyen egy közvetítés?

Szerintem mindig a történet az érdekes, nem az, hogy mi van kiírva a képernyőre. Az adatokhoz ma már a néző is hozzáfér, de a történetet nem írja ki senki. Mi zajlik a szereplők fejében? Mi a tét? Ki miért dönt úgy, ahogy? Ugyanez igaz a sportközvetítésekre és egy vetélkedőre is. A nézők később sem a kérdésekre emlékeznek, hanem az emberekre, arra, hogy mi történt, mi volt az ő történetük.

Én mindig fontosnak tartottam, hogy felelősséggel legyek azokért, akikről beszélek. Nem lehet emberekkel felmosni a padlót csak azért, mert hibáztak, vagy rossz napjuk volt. Nem tudhatod, mi van a gyengébb teljesítmény mögött: betegség, gyász, családi probléma. Azt észre kell venni, ha valaki rosszul teljesít, de az ítélkezést el kell kerülni, és én ebben nagyon hiszek. Az én ars poeticám az, hogy meg kell mutatni mindent, föl kell tenni a kérdéseket, el kell mesélni a történetet, de a végső minősítést a nézőre, a hallgatóra kell bízni. Részben azért, mert ez a tisztességes a szereplőkkel szemben, részben pedig azért, mert a nézőnek is joga van saját következtetést levonni.

Hogyan indult a televíziós pályád?

Huszonnégy éves voltam, amikor az utolsó elutasított felvételi után otthon ültem, és végleg beláttam, hogy a színészet nem az én utam. Épp egy focimeccset néztem a tévében, amikor rádöbbentem, hogy a nullán vagyok: nincs szakmám, nincs kialakult egzisztenciám, újra kell gondolnom az egészet, közben pedig már évek óta dolgoztam külsősként a sportosztályon. A szöuli olimpia után átalakult a szerkesztőség, fiatalokat kerestek, én pedig jelentkeztem. Elkezdtem csinálni, és működött. Innen indult el minden.

Aztán végül a TF-re jártál.

Igen, megkérdeztem az akkori „nagy öregeket”, hogy mit kell ehhez elvégezni, ők mit tanultak, hisz akkor klasszikus sportújságíró-képzés még nem volt, sőt valódi újságíróképzés sem. Ők mondták, hogy a TF-en a sportszervező szakot kell elvégezni, ők is azt tették. Aztán később még sportjogi szakoklevelet is szereztem, és nagyon sok területen leltem meg azt, amit igazán szeretek csinálni.

Mit tanácsolsz ma egy fiatalnak, aki sportújságíró vagy műsorvezető szeretne lenni?

Először is, tanuljon meg angolul és olvasson klasszikus irodalmat. Kell a nyelv, a szókincs, kellenek a történetek. Nem lehet három szóval sportot közvetíteni. A másik, hogy ma sokkal több út van erre a pályára, mint régen, hiszen saját platformokon videókkal, írásokkal is el lehet indulni. Ez egyszerre lehetőség és veszély: könnyebb megszólalni, de nagyon föl is hígult a szakma. Ezért különösen fontos a minőség, az alázat és az önellenőrzés. De így is ki lehet tűnni, ha értékes tartalmakat alkot valaki.

A mesterséges intelligenciát használod a munkádban?

Igen, de óvatosan, inkább ötletelésre, képek készítésére, előadások vagy kvízek előkészítésére. Inspirációra jó, de kész anyagot nem bíznék rá. A sportban különösen veszélyes lehet, mert magabiztosan tud butaságot mondani, ezért mindent ellenőrizni kell.

Sok olyan közösségért vállalt pozíciód volt, amelyekben a sport mint érték jelent meg, vagy annak a fontosságát hangsúlyozta. Az élsport fontos, de mindenkinek kell a sport. Miért fontos, hogy mindenki sportoljon?

Mindhárom gyerekemnél alap volt, hogy sportoljanak, és zenét, hangszeren játszást is tanuljanak valamilyen szinten. Nem azért, mert azt vártam, hogy ebből éljenek majd meg, hanem mert ezek formálják az embert. Aztán az élet eldönti, kiből mi lesz. A legkisebb fiamból például NB I.-es futballista lett, a másik kettő más utat választott. A lényeg az volt, hogy lehetőséget kapjanak, és ne mi, a szüleik döntsük el helyettük, hogy kik legyenek.

A sport nem csak az élsport lehetősége miatt fontos, nem kell mindenkinek élsportolónak lennie. A sport olyan dolgokra tanít meg, amik az élet minden területén hasznosak: rendszerességre, együttműködésre, alázatra, küzdelemre, a vereség kezelésére, a győzelem helyén való kezelésére. Egy közösségben könnyebben működik az, aki sportolt. És ez nemcsak a sportra igaz: ehhez hasonló egy zenekar, egy kórus vagy akár egy tánccsoport is.

A sport persze alapvetően egészséges, de mindig mondjuk, hogy ép testben ép lélek, ami nem igaz. A parasport révén, de a mindennapokban is megtapasztalhatjuk, hogy lehet valakinek „hibás” a teste valamilyen szempontból, és közben lehet teljesen ép a lelke és fordítva: tökéletes test is rejthet beteg lelket. A mondás valójában egy rossz fordítás, az ókori eredeti így szól, és nagyon igaz: „Edzett testben edzett lélek”. Az biztos, hogy az edzettség testben és lélekben is összetartozik.

A gyerekeidet említetted. Mi hiszünk abban, hogy a fiatalokat lehet segíteni a saját útjuk, pályájuk megtalálásában. Te mit gondolsz erről?

Szerintem ennek érdekében beszélgetni kell, méghozzá sokat. Figyelni kell, mi érdekli a gyereket, mihez van késztetése, miben kell támogatni és miben kell csak óvatosan terelni. A nagyon nagy butaságokat persze néha le kell vágni, de finoman. Nem szabad ráerőltetni valakire egy pályát, mert abból boldogtalan élet lesz. Hagyni kell, hogy kipróbáljon dolgokat, még olyat is, amiről később kiderül, hogy nem az ő útja. Az is tanít.

Ahogy említetted, neked is volt ilyen saját élményed.

Igen, a vendéglátással. Mindig volt bennem egy késztetés, hogy egyszer jó lenne kipróbálni, de kiderült, hogy nem ott van a helyem. Viszont örülök, hogy megtettem, mert így nem maradt bennem hiányérzet. Most már biztosan tudom: én vendég vagyok a vendéglátásban, nem pedig vendéglátós.

Mit üzensz azoknak, akik még mindig keresik a helyüket, és a példádat szeretnék követni?

Azt, hogy ne az ismertséget hajszolják, ne híresek akarjanak lenni. A hírnév nem cél, hanem következmény, jól kell csinálni a dolgodat, a lehető legjobban. Aztán majd a közösség eldönti, hogy ennek mi lesz a visszhangja.

A másik, hogy merjenek figyelni arra, mi az, ami belülről jön, mert hosszú távon csak ott lehet igazán jól élni, ahol az embernek dolga van.

Gundel Takács Gábor

• 61 éves, házas, három felnőtt gyermeke van.
• Táncsics Mihály-díjas magyar újságíró, műsorvezető, sportriporter, kommentátor.
• 1993-ban végzett a Testnevelési Egyetemen. Pályáját 1983-ban a Magyar Televízió sportosztályán kezdte, 1983 és 1995 között a Telesport szerkesztőségében dolgozott.
• 1991 és 1997 között a Rádió Bridge munkatársa volt, majd 1996 és 2000 között az Eurosport magyar adásánál dolgozott. 1999-től a Danubius Rádió műsorvezetője volt, 2000-től a Sport1 képernyőjén szerepelt, 2007-ben pedig visszatért a Magyar Televízióhoz.
• A sportközvetítések mellett több meghatározó televíziós műsor házigazdája volt. 2017-ben távozott az MTVA-tól, és még ugyanabban az évben a TV2-n az Áll az alku műsorvezetője lett, 2019-ben pedig a Legyen Ön is milliomos! című vetélkedőt vezette.
• 2021. június 1-jétől 2022 márciusáig a Magyar Olimpiai Bizottság kommunikációs igazgatója.
• 2024-ben az RTL-en tért vissza Az ugrás műsorvezetőjeként, 2025-ben az 5 Arany Gyűrű házigazdája lett, emellett az RTL+ Premiumon Bajnokok Ligája-mérkőzéseket is közvetít.

Még több értékes tartalom vár!

Az UNI in&out 2026 nyár kiadványban olyan témákban mélyedhetsz el, amik valóban számítanak – oktatásról, jövőről, karrierről. Digitális és print formátumban is elérhető a shop.uniside.hu oldalon!