A vadon hercegnője

Ma már nehéz elképzelni, hogy Hayao Miyazakinak valaha azért kellett küzdenie, hogy a filmjeit komolyan vegyék Nyugaton. A vadon hercegnője amerikai bemutatója előtt Harvey Weinstein mindenképp rövidebb változatot akart a filmből, a japán alkotók viszont hallani sem akartak a vágásokról. A történet szerint végül egy életlen szamurájkardot küldtek neki, mellette egy egyértelmű üzenettel: nem lesz vágás.

A kardos diplomácia bevált. A film eredeti formájában került a nézők elé, és hamar kiderült, hogy az amerikai közönségnek sem kell mindent leegyszerűsíteni. A vadon hercegnője idővel kultfilmmé nőtte ki magát, Roger Ebert pedig egyenesen „az animációs filmek Star Warsának” nevezte. A hasonlat nem véletlen: Miyazaki története is ősi mítoszokból építkezik.

A főhős egy fiatal harcos, aki faluját védve megöl egy démonná változott vadkanistent. A győzelem azonban átokkal jár, ezért útra kel, hogy gyógyírt találjon magának, közben pedig belekeveredik ember, természet és istenek konfliktusába. A vadon hercegnője gyönyörű, vad és megrendítő mese, de nem árt tudni: ez nem a legkisebbeknek való esti rajzfilm. A képi világa sokszor erős, a története pedig jóval sötétebb annál, mint amit a „mesefilm” szó alapján várnánk.

1917

Az 1917 első ránézésre technikai mutatványnak tűnhet, de szerencsére sokkal több annál. Sam Mendes első világháborús filmje úgy követ két katonát a fronton, mintha az egész történet egyetlen megszakítatlan felvételben játszódna le. A kamera nem engedi el a szereplőket, a néző pedig szinte velük együtt mászik át a lövészárkokon, romokon és sáros csatatereken. Az egy snitt illúziójára épülő megoldás nem új találmány. Alfred Hitchcock már A kötélben is hasonló trükkel kísérletezett, az utóbbi időszakban pedig több európai film is használta ezt a formulát. A Victoria, az Utoya, július 22., vagy Nemes Jeles László Türelem című rövidfilmje mind azt mutatta meg, mennyi feszültséget tud teremteni, ha a vágás nem ad menekülőutat.

Az 1917 abban különleges, hogy nem egyetlen hangulatot visz végig. Néha szűk, fojtogató terekbe zár, máskor hatalmas csatatereket nyit meg. Egy pillanatban még egy személyes dráma közepén vagyunk, a következőben már egy nagyívű háborús jeleneten sodródunk át. A film közben folyton azt az érzést kelti, hogy lehetetlen, amit látunk: az ember óhatatlanul azon kezd gondolkodni, hogyan tudták ezt így megrendezni. Mindez azonban nem válik öncélúvá. Az 1917 ereje éppen abban van, hogy a technikai bravúr mögött végig ott marad a kiszolgáltatottság, a félelem és a háború abszurditása.

Becstelen brigantyk

Quentin Tarantino életművében nehéz gyenge pontot találni. A Halálbiztos talán a leggyakrabban emlegetett kivétel, de a rendező a legtöbb filmjével saját világot teremtett: tele hosszú párbeszédekkel, váratlan erőszakkal, popkulturális utalásokkal és utánozhatatlan ritmussal. A Becstelen brigantyk ebben a sorban is különleges helyet foglal el. Tarantino egyszer azt mondta, hogy idővel talán ezt tartják majd a legjobb filmjének. Ez a jóslat egyelőre nem vált teljesen valóra, de a Becstelen brigantyk így is az egyik legszórakoztatóbb és legmerészebb munkája. A történet a náci megszállás alatt álló Franciaországban játszódik, ahol egy amerikai katonai egység magas rangú német tisztek levadászására specializálódik.

A film már az első jelenetben megmutatja, mire képes. A nyitány egy hosszú, lassan építkező kihallgatás, amelyben szinte elviselhetetlen feszültség gyűlik össze. Tarantino itt tekintetekkel, nyelvjátékkal és kivárással dolgozik, a jelenet pedig joggal tartozik a modern filmtörténet legemlékezetesebb kezdései közé. A folytatás már jóval szabadabban bánik a történelemmel. A Becstelen brigantyk egyik pillanatban meglepően pontosan figyel bizonyos részletekre, a másikban teljesen elszakad a valóságtól, és átmegy vérbő, képregényszerű fantáziába. De éppen ez a játék adja a film lendületét.

Véletlenül írtam egy könyvet

Lakos Nóra filmje azok közé az ifjúsági mozik közé tartozik, amelyek nem csak a célközönségüknek szólnak. A Véletlenül írtam egy könyvet tele van színekkel, ötletekkel és olyan könnyed bájjal, amelybe felnőttként is jó belehelyezkedni. A rendező a történet alapjául szolgáló holland regényt állítólag egy este alatt olvasta el, majd megkereste a szerzőt, hogy film készülhessen belőle. A főhős Nina, egy iskolás lány, aki elhatározza, hogy regényt ír. Ez önmagában akár egyszerű kamasztörténet is lehetne, de közben a saját élete is egyre bonyolultabbá válik. Egyedülálló édesapja új párt talál, Nina pedig egyszerre próbál megbirkózni a családi változással és azzal, hogyan lehet a saját érzéseiből történetet formálni.

A film igazi ereje a mesélés módjában van. Nem elégszik meg azzal, hogy lineárisan elmondjon egy kedves történetet: animációk, időugrások, élénk színek és közvetlenül a nézőhöz intézett monológok teszik játékossá. A negyedik fal lebontása itt nem öncélú trükk, hanem jól illik ahhoz, ahogy Nina egyszerre éli és írja a saját történetét. A készítők gondossága szinte minden jeleneten érződik. Már az is sokat elmond, hogy a főszereplőt háromszáz jelentkező közül választották ki.