A Könyvmentorok Alapítvány gondozásában megjelent, Elnézést, mit mondott? című könyv szerzőjével, Bacsa Grétával Ormódi Róbert, a SINOSZ operatív igazgatója beszélgetett Egerben, a Siketek Világnapján tartott rendezvény keretében.

Hol kezdődött a történeted? Milyen családban nőttél fel, és hogyan élted meg gyerekként azt, hogy elveszítetted a hallásodat?

Salgótarjánban születtem, és körülbelül húszéves koromig Nógrád vármegyében éltem. Ott jártam iskolába, ott nőttem fel. A hallásomat körülbelül négyéves koromban veszítettem el, és óvodásként kaptam meg az első hallókészülékemet. Arra konkrétan nem emlékszem, amikor megkaptam, de azt tudom, hogy akkoriban még sokkal jobban hallottam, mint most. Körülbelül 60–70 decibel volt a hallásveszteségem, így sokkal könnyebb volt megértenem az embereket. A hallásom aztán folyamatosan romlott, most 100 decibel körüli a hallásveszteségem.

Halló családba születtem, én voltam az egyetlen hallássérült a szűkebb családban. A szüleim nem rendelkeztek olyan tapasztalatokkal és információkkal, amelyek segíthettek volna abban, hogyan dolgozzák fel ezt a helyzetet, vagy hogyan tudnának nekem megfelelő támogatást adni. És nekem is nagyon nehéz volt. Nem kaptam meg azokat az alternatívákat és lehetőségeket a fejlődéshez, amelyekre egy hallássérült gyereknek szüksége lehet. Emiatt inkább bezárkóztam, nehezen kapcsolódtam másokhoz, sokszor elvonultam, és inkább egyedül voltam.

A nagyszüleim nagyon sokat segítettek. Nemcsak anyagilag támogattak bennünket, hanem érzelmileg is ott voltak mellettünk. Ha bármire szükségünk volt, számíthattunk rájuk. Ez nekem rengeteget jelentett. Gyakran mondják, hogy egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell. Én is úgy gondolom, hogy nagyon sokat számít, ha egy gyerek nemcsak a szüleire, hanem egy tágabb támogató közegre is számíthat.

Miért volt fontos számodra, hogy elkerülj abból a közegből, ahol felnőttél?

Mindig tudtam, hogy el szeretnék jönni onnan, ahol éltem. Salgótarjánt soha nem szerettem igazán, és ebben valószínűleg szerepet játszottak azok a tapasztalatok és bántások is, amelyek ott értek. Először Budapestre szerettem volna költözni, mert mindig vonzott a főváros és az ottani élet. Később azonban olyan lehetőségek jöttek, amelyek még messzebbre vittek.

Gyógypedagógiai asszisztensnek tanultam, és szerettem volna ezen a területen dolgozni, például iskolában. Közel fél évig azonban nem találtam munkát. Az első lehetőség, ami adódott, egy svédországi bébiszitteri munka volt, amit elfogadtam és kiköltöztem. Körülbelül egy évet töltöttem kint, és közben hallottam először Új-Zélandról, hogy milyen ott élni, valaki mesélt az országról. Annyira megtetszett, hogy elhatároztam: egyszer nekem is el kell jutnom oda.

Svédországban, vagy később Angliában tapasztaltál különbséget abban, ahogyan a hallássérültekhez viszonyulnak?

Svédországban ebből keveset láttam, mert egy magyar családhoz kerültem, és akkor még az angoltudásom is nagyon kezdetleges volt. Angliában már többet láttam a társadalom működéséből. Ott azt vettem észre, hogy az emberek sokkal elfogadóbbak voltak, de még mindig nem olyan mértékben, mint amire nekem szükségem lett volna. Például előfordult, hogy egy hivatalban telefonon próbáltam segítséget kérni, és amikor többször visszakérdeztem, egyszerűen rám tették a telefont.

Új-Zélandon éreztem igazán nagy különbséget. Amikor találkoztam más hallássérült emberekkel, azt vettem észre rajtuk, hogy nincs bennük az a feszültség, ami bennem hosszú időn keresztül megvolt.

Sok bántást kaptam Magyarországon, ezért kialakult bennem egy állandó készenléti állapot. Új-Zélandon viszont azt láttam, hogy a hallókészülék viselése vagy az, hogy valaki rosszabbul hall, egyszerűen természetes dolog. Az emberek többsége nem kezelte másként azt, akinek hallássérülése van. Ez nekem nagyon sokat jelentett. Olyan elfogadást tapasztaltam meg, amelyre korábban nagyon vágytam.

A történetedből az is kirajzolódik, hogy a hallássérülés számodra nemcsak a hallás elvesztéséről szólt, hanem az önértékelésről, a kapcsolódásról és a bizalomról is. Hogyan tudtál ezen változtatni?

Gyerekként nem tudtam szeretni és elfogadni magamat. Nem volt előttem olyan minta, amely megmutatta volna, hogyan fejezzem ki úgy a gondolataimat és érzéseimet, ahogyan az nekem kényelmes. Az első fontos lépés az volt, hogy kiléptem abból a környezetből, amely bántott. Ez kulcsfontosságú volt. Ha nem lépek ki, akkor bármilyen más eszközt próbálhattam volna használni, nem biztos, hogy eredményre vezetett volna. Amikor eljöttem, elkezdtem megnyugodni. Biztonságosabb helyzetbe kerültem, és lehetőségem nyílt arra, hogy valami stabilabbat építsek magamban: önbecsülést és önbizalmat.

Mindez a kapcsolataimra is nagy hatással volt. Szerintem valódi kapcsolódás bizalom nélkül nem tud létrejönni, ehhez azonban először önmagamat kellett tisztelnem. Ez nagyon sokáig hiányzott. Sok könyvet elolvastam, sok tanácsot meghallgattam, de végül azt kellett megtalálnom, hogy nekem személy szerint mi működik. Amikor erre rájöttem, elkezdtem leválasztani magam azokról az emberekről, akik nem tettek jót nekem, vagy továbbra is bántottak. Ettől kezdve sokkal minőségibb kapcsolatokat tudtam kialakítani.

A szabadság nagyon erős motívum a történetedben: utazás, költözés, új országok, új munkák. Mit jelent számodra a szabadság?

Már gyerekként sem szerettem, ha megmondták, mit csináljak. Mindig szükségem volt valamire, ami csak az enyém, amit én választok meg, és amit senki más nem vehet el tőlem. Ezért is jöttek az életembe a különböző országok és a különböző munkák. Számomra a szabadság azt is jelenti, hogy ha van bennem valami, amit szeretnék kifejezni, létrehozni vagy megvalósítani, akkor legyen rá lehetőségem. Ne mások mondják meg, hogy mit csinálhatok és mit nem.

A szabadság együtt jár azzal is, hogy az ember nyitott legyen a véletlenekre és a váratlan lehetőségekre. Te mennyire vagy nyitott arra, hogy olyan dolgok történjenek veled, amelyeket nem te terveztél el?

Általában megfigyelem magamat, hogy mire vágyom, mit szeretnék megtapasztalni, és ez alapján elindulok egy bizonyos irányba. Közben pedig figyelem, hogy milyen lehetőségek jönnek velem szembe. Nem feltétlenül kell mindent előre pontosan megterveznem. Inkább azt figyelem, hogy mi az, amit szeretnék megtapasztalni, és ennek megfelelően keresem a következő lépést.

Az egyik legmeglepőbb döntésed az volt, hogy hallássérültként a vendéglátásban kezdtél dolgozni. Hogyan jutottál el idáig?

Soha nem gondoltam volna, hogy vendéglátásban fogok dolgozni. Láttam, hogy még egy halló ember számára is nehéz és stresszes lehet, nemhogy nekem. Amikor Új-Zélandon voltam, teljesen véletlenül találtam egy olyan munkát, ahol lehetőségem volt belekóstolni a vendéglátásba. Innen aztán mindig egy kicsit tovább merészkedtem. A végén már odáig jutottam, hogy rendeléseket is felvettem.

Először egy kávézóban dolgoztam, ahol kiszolgáltam a vendégeket, de rendelést még nem kellett felvennem. Ráadásul az a környezet nem igazán támogatott. Folyamatosan azt mondták, hogy hallássérültként bizonyos dolgokat nem tudok majd megcsinálni. Amikor egy másik helyre kerültem, ott viszont azt mondták, hogy rendeléseket is kell majd felvennem. Én rögtön jeleztem a főnökömnek, hogy ezt nem fogom tudni megcsinálni. Ő azonban nagyon egyszerű megoldást talált: azt mondta, úgyis nálam lesz az étlap, a vendég pedig rámutat, hogy mit szeretne. És ekkor már úgy voltam vele, hogy rendben, kipróbálom. Ha nem működik, majd jelzem. Nagyon sokat segített, hogy volt mellettem valaki, aki támogatott a kísérletezésben és a próbálkozásban.

Ha valaki előre azt mondta volna, hogy ezt fogom csinálni, biztosan azt válaszolom, hogy erre képtelen vagyok. De mindig csak egy kicsivel léptem előrébb. Ehhez nagyon kellettek azok az emberek és főnökök is, akik hittek bennem. Amikor én azt mondtam, hogy nem hiszem, hogy képes vagyok valamire, ők azt mondták: „De meg tudod csinálni, és megmutatom, hogyan.”

Mit üzennél azoknak a hallássérült fiataloknak, akik olyan pályán szeretnének elhelyezkedni, amelyről a többségi társadalom azt gondolja, hogy nem nekik való?

Elsősorban azt, hogy mindenki hallgasson saját magára. Ne az alapján döntsön, hogy mit mond a másik, mit mond a szomszéd vagy általában mit mondanak az emberek arról, hogy valaki mit tud vagy mit nem tud megcsinálni. Ha valami érdekli, érdemes belekóstolni, kipróbálni, és megkeresni azt a módot, ahogyan működhet. Természetesen vannak olyan dolgok, amelyeket nem tudok megcsinálni, és ezt el kell fogadni. De nagyon sok esetben meg lehet találni azt a megoldást, amellyel egy adott feladat mégis elvégezhető.

A könyvedben a nehezebb, fájdalmasabb és megalázóbb helyzetekről is írsz. Miért volt fontos számodra, hogy ezek ne maradjanak ki?

Ez tudatos döntés volt. Azt gondolom, hogy nagyon sok mindennel, ami velünk történik, valójában nem vagyunk egyedül. Mégis sokan azt érzik, hogy ha valami szégyenteljes vagy fájdalmas dolog történt velük, akkor csak velük történhetett meg, és ezért nem beszélnek róla. Amikor azonban elkezdjük megosztani ezeket a történeteket másokkal, kiderülhet, hogy nem vagyunk egyedül. Nem az a lényeg, hogy ki élt át rosszabbat, hanem az, hogy az ember találjon valakit, akivel meg tudja osztani, ami történt vele. Ez a másik ember egyfajta társsá válhat abban, hogy feldolgozzuk a történteket.

Amíg nem beszéltem arról, ami bennem zajlott, és arról, hogy az emberek verbálisan vagy érzelmileg bántottak, addig tényleg azt hittem, hogy egyedül vagyok, és hogy engem utál az egész világ. Amikor elkezdtem külföldre utazni, dolgozni és idegen emberekkel beszélgetni, egyre többször mondtam el nekik, hogy mi történt velem. Ha megkérdezték például, hogy bántottak-e a hallássérülésem miatt, már nem azt mondtam, hogy nem, hanem elmondtam az igazat. És azt vettem észre, hogy ettől könnyebb lett. A bennem lévő szégyen addig volt ennyire erős, amíg egyedül hordoztam. Amikor megosztottam másokkal, valahogy megváltozott.

Vannak olyan tapasztalataid, amelyek szerinted szinte minden hallássérült ember számára ismerősek lehetnek, és vannak olyanok, amelyek kifejezetten a te történetedhez tartoznak?

Szerintem nagyon univerzális élmény az a feszültség, amikor próbáljuk megérteni, mi zajlik körülöttünk, mit mondanak az emberek, miről van szó, és közben kimarad egy szó vagy egy fontos részlet. Nincs ott feltétlenül valaki, aki azonnal el tudná mondani, mi hangzott el. Ha pedig van is, lehet, hogy csak öt vagy tíz perccel később tudjuk meg. Ez nagyon sok frusztrációt tud okozni.

Ami inkább az én történetemhez tartozik, az az út, ahogyan ezt elkezdtem feldolgozni: hogy elutaztam külföldre, Új-Zélandra mentem, kísérleteztem, új helyzetekbe tettem magamat, és közben dolgoztam magamban ezeken a tapasztalatokon. Elkezdtem beletenni magamat azokba a helyzetekbe, amelyektől féltem. Ha megbotlottam, próbáltam elfogadni, és nem büntetni magamat miatta. Előtte sokszor olyan dolgokat mondtam magamnak, amiket korábban másoktól hallottam. Ehelyett elkezdtem olyan dolgokat ismételgetni, amiket szerintem mindenkinek érdemes lenne mondania a saját „belső gyermekének”.

Szerintem mindannyiunkban van egy belső gyermek, aki valamilyen szinten nem nőtt fel. Ha például négyéves koromban bántás ért, akkor az a négyéves gyerek továbbra is bennem hordozhatja az abból származó feszültséget. Én pedig akár harminc évig is élhetek úgy, hogy ez a feszültség még mindig ott van bennem.

Ahogy kezdtem elfogadni magamat, én egyre többet beszéltem erről a feszültségről, elkezdtem írni, sportolni, futni. Ezek nagyon fontosak voltak számomra. És elkezdtem meghallani a saját hangomat is. Ha valami továbbra is zavart, kiálltam magamért, és nem hagytam, hogy bárki átlépje a határaimat.

Honnan jött a könyv ötlete? Miért érezted úgy, hogy a történetedet ebben a formában szeretnéd megosztani?

Mindig tudtam, hogy szeretnék egy könyvet írni. Egész életemben nagyon szerettem írni, és számomra az írás jó eszköz volt az önkifejezésre. Egyértelmű volt, hogy egyszer ki fogok adni egy könyvet. Nincsenek erre feltétlenül racionális magyarázataim, egyszerűen ezt éreztem. Azért szerettem volna megjelentetni, mert úgy gondoltam, hogy talán az, ahogyan én állok bizonyos dolgokhoz, másoknak is segíthet perspektívát váltani vagy inspirációt meríteni.

Az első öt évben egyedül dolgoztam rajta. Az utolsó évben azonban nagyon sok segítséget kaptam a Könyvmentorok programjától. Ők segítettek végigvinni a folyamatot az elejétől egészen a végéig. Nagyon sokat jelentett nekem ez a támogatás, és mindenben számíthattam rájuk.

Mire vagy most a legbüszkébb magaddal kapcsolatban?

Az egyik legfontosabb dolog az önmagam iránt érzett tisztelet. Amikor kisebb voltam, elképzeltem, hogy egyszer majd ilyen vagy olyan ember leszek, de azt nem tudtam elképzelni, hogy ez a valóságban hogyan néz ki. Most pedig látom magamon, hogy képes vagyok kiállni magamért, megszólalni akkor, amikor igazságtalanság ér, és megvédeni magamat. Arra is büszke vagyok, hogy bátor lettem.

Ezenkívül büszke vagyok az utazásaimra, a beleállásaimra, a könyvírásra és arra is, hogy amikor valami nehéz volt, nem feltétlenül menekültem el előle, hanem megpróbáltam megélni és feldolgozni.

A hallássérülés fontos része az életednek, de nyilván nem ez határoz meg téged teljes egészében. Ha három szóval kellene bemutatnod magadat, mik lennének ezek?

Az első az utazó lenne. Rengeteg helyen megfordultam, nagyon szeretek utazni, és elsősorban világpolgárnak tartom magam. A második az író, mert gyerekkorom óta szeretek írni és alkotni. A harmadik pedig a tenger szerelmese.

A történeted azonban még messze nem ért véget. Van már olyan célod, amelyet korábban talán lehetetlennek gondoltál?

Ebben az évben döntöttem el, hogy szeretnék továbbtanulni, és már meg is született bennem a cél. Korábban több irány is volt előttem, de egyiknél sem éreztem azt, hogy valóban az lenne az utam. Most viszont rájöttem, hogy a gyógypedagógián belül a hallássérült szakirányt szeretném választani, és hallássérült emberekkel szeretnék foglalkozni. Hogy pontosan mi lesz ennek a folytatása, azt még nem tudom. Majd az idő eldönti.

Ha azt szeretnéd, hogy a könyved elolvasása után az olvasók egyetlen dolgot másképp csináljanak, mi lenne az?

Kérdőjelezzenek meg mindent. Ha valakinek van egy véleménye róluk, kérdőjelezzék meg. Ha valaki azt mondja nekik, hogy valamit meg tudnak vagy nem tudnak csinálni, azt is kérdőjelezzék meg. Még az én könyvemet is.

Nagyon sokszor látom, hogy az emberek evidenciaként, magától értetődő igazságként fogadnak el dolgokat, miközben lehet, hogy csak azért gondolják így, mert valaki valamikor azt mondta nekik, hogy ennek így kell lennie. Szerintem érdemes megállni, gondolkodni, és eldönteni, hogy valóban igaz-e ránk az, amit mások mondanak rólunk.

——

Az interjú és a képek forrása: Könyvmentorok Alapítvány.