A foglalkozás a személyiség fontos része

Ha szóba elegyedünk valakivel, az egyik első kérdésünk biztos, hogy az illető foglalkozása lesz. A középkorban ezt meg sem kellett kérdeznünk, hiszen sokan foglalkozásuk után kapták a vezetéknevüket (Kovács, Szabó, Varga, hogy a leggyakoribbakat említsük). 

Teljesen érthető, hogy

[kiemelt]egy ember személyiségének fontos részeként kezeljük a foglalkozását,[/kiemelt]mivel az magában foglalja, hogy mi iránt érdeklődik, mivel tölti ideje legnagyobb részét és ez jó téma is, hogy megismerjük beszélgetőpartnerünket.

Napjainkban egyre többen a munkájuknak élnek

Ma már egyre többen tudnak aszerint foglalkozást választani, hogy mi érdekli őket, kisebb a kényszer, hogy mindegy mit, csak dolgozzanak valamit.

Így az is gyakoribb, hogy az emberek szeretik, amit csinálnak, és annyira belefeledkeznek a munka örömébe, a siker hajszolásába, hogy azonosulnak is azzal. Ők azok, akik csak a munkájukra gondolnak, arról beszélnek, és a munkahelyi kudarcot vagy sikert is jobban a lelkükre veszik.

Arról érdemes beszélni, mit jelentenek az egyes foglalkozások

A gyerekektől is gyakran megkérdezzük:

[kiemelt]„És mi leszel, ha nagy leszel?”,[/kiemelt]

így már a legfiatalabbak is érzékelik a karrier és a foglalkozás megválasztásának fontosságát. 

Később a középiskola és az egyetem során a nyomás, hogy megtaláljuk a nagybetűs hivatást, csak nő és nő, egészen addig, amíg

[kiemelt]fiatal pályakezdőként már azért hajtunk, hogy megkapjuk azt a bizonyos „álom melót”.[/kiemelt]

Mivel a mai világban már nem egy helyen dolgozunk egész életünkben, azok, akik túlságosan összekötik magukat a munkájukkal, komoly önismereti krízisbe is kerülhetnek, ha munkahelyet váltanak. 

A problémát a legjobb már gyerekkorban kikerülni,

[kiemelt]és ahelyett, hogy hatéveseket próbálunk rávenni arra, hogy megmondják mit fognak felnőtt korukban csinálni, sokkal hasznosabb, ha inkább elbeszélgetünk velük arról, hogy hogyan dolgoznak miképp élik mindennapjaikat az egyes foglalkozások művelői.[/kiemelt]

Ezáltal azt mutatjuk be, hogy mennyi lehetőségük van.

Nem szabad, hogy csakis a munkára koncentráljunk az életben

Felnőttkorban sincs késő változni, ha ráébredünk, hogy a munkánk túlságosan a részünkké vált. Bár az identitásunkat nem egyszerű felnőttként alakítani,

[kiemelt]tudatosan törekedni kell a munkán kívüli aktív időtöltésekre[/kiemelt]

olyan csoportokban, amelyeknek semmi köze a munkához, vagy éppen új hobbik kipróbálásával színesíteni az életünket.

A témában felkerestük Limpár Imre, tanácsadó szakpszichológust.

Fotó: Limpár Imre

Egyszerű kérdés-e a pályaválasztás?

Egyértelműen nem. Nem tartjuk elég szélesen a sprektrumot.

[kiemelt]Azt hisszük, hogy létezik egy „ha-akkor”-függvény, pedig nem létezik.[/kiemelt]

Komplexitásában érdemes nézni a pályaválasztást.

A középiskola mennyire befolyásolja a diákok jövőképét?

Gondoljunk bele, mi a legnagyobb kód az életünkben: a DNS-ünk. Utána jön az icipici csecsemő és kora kisgyermekkor: ekkor érvényesül elsősorban a két szülő és a családi mikroklímának a rendszere. Erre rétegződnek később az iskolák, melyek közül

[kiemelt]főleg a középiskola a meghatározó a pályaorientáció terén.[/kiemelt]

Már csak azért is, mert a serdülőkor időszakának egyik lényege az önmegtalálás (Ki vagyok én? Mi dolgom a világban?). 

Az élet nagy kérdéseivel ilyenkor kezd szembetalálkozni a – már egyre felnőttesebben gondolkodó – egyén. A tanárok szerepe pedig, hogy ebben a korban mit és hogyan képviselnek, alapvetően befolyásoló. Pályaszocializációs szempontból

[kiemelt]14 éves kortól a húszas évek elejéig van egy fejlődéslélektani időkapu,[/kiemelt]

ami aztán soha nem jön vissza.

Mi a pályaválasztás lényege?

[kiemelt]Pályát bármikor lehet módosítani, ám szakmai alapidentitást sosem.[/kiemelt]

Lényegében egy olyan szemléletformálás ér minket 14 éves kortól 25 éves korig, ami meghatározza az első szakunk. Ez az alapidentitás később már sosem fog változni. Úgy látjuk az életet és a létezést magát. Egy személyes példa: amíg élek, nekem a pszichológusi lesz az alapbekötésem. Lehetnék még vegyész, mérnök, sokféle diplomát szerezhetünk, de a szakmai anyanyelvünk attól még az első nagy képzéstől függ.

Van rá mód, hogy a saját jövőképünkről praktikusan gondolkodjunk?

Van egy nagyon jópofa névjegykártya gyakorlat. Azt szoktam fiataloktól kérdezni, hogy ha 10 évet ugrunk előre képzeletben az időben, akkor te itt most a jelenből

[kiemelt]meg tudod-e mondani, hogy milyen névjegyet szeretnél nekem később odaadni.[/kiemelt]

Három különböző típusú névjegy létezik:

• Van a funkciónévjegy: például lehet, ha valaki eredetileg gépészmérnök, de most projektmenedzser a funkciója, és ez neki megfelel. 
• A kettes típus a státusznévjegy: ilyen például az elnök-vezérigazgató, a titkár, a docens.
• A harmadik – ami leginkább a pályaválasztásról szól egyébként – az identitásnévjegy: azonosulok a titulussal, énazonos, ami a nevem alatt szerepel. 

[kiemelt]Ez utóbbi azt jelenti, hogy a névjegyen ott vagyok én is, ez nem csak egy szerep, nem csak egy státusz, nem csak egy funkció: ez már egy énrész.[/kiemelt]

Mi az ellenszere a munkamániának?

Az a kérdés, hogy a saját terhelhetőségemet ismerem-e. A legtöbb embernek ma már nem önismerete van, hanem öntalálkozásai, és ez odavezet, hogy

[kiemelt]nem ismeri a saját kapacitásainak a határait.[/kiemelt]

Továbbá van, aki szakbarbárrá válik – ez egy külön műfaj –, amikor önmagunk definiálása csak a szakmán keresztül valósul meg. Az ilyen típusú ember, még ha családot is alapít, úgy gondolja, hogy a gyerekei majd „csak úgy” felnőnek, folyamatosan csak a munkával foglalkozik, más dolgokkal nem vagy alig, s folyamatosan „pörög az Excel-tábla az agyában”.

A kérdés az, hogy tudom-e keretezni a saját életemet. Itt el kell mennünk a siker definíciókig.

[kiemelt]A magam szakmai szemüvegével azt tekintem sikernek, hogy valaki olyan életet tud élni, amilyet szeretne: vagyis életritmust, életstílust, életvitelt jelent a siker hétköznapi valósága.[/kiemelt]

Emiatt nem tartom sikeresnek azt a vállalkozót, aki kettőmillió nettóval megy haza minden hónapban, de negyvenhárom évesen már pszichoszomatikus problémái lesznek. 

Ugyanakkor azt a családanyát sem tekintem sikeresnek, aki bevállalt négy gyereket, de ezért feláldozott minden mást. 

Az életterületeket illetően nyolc-tíz életterületben érdemes gondolkodni. Ha

[kiemelt]egy-két életterület bedönti az összes többit, akkor az az ember nagyon rossz sikermérleggel rendelkezik.[/kiemelt]

Mit tehet az, aki szereti a munkáját és váratlanul elbocsátják?

Három beavatkozási pontunk van az életünkbe. Vannak, akik a preventív szemlélet szerint gondolkodnak, azaz „szárazon tartják a puskaport”, mindig fel vannak erre készülve. Sajnos ők vannak a legkevesebben, pedig ma már a legtöbb kutatás azt mondja, hogy öt-hat pályakorrekció várható egy életút során. 

A kettes típus képes jól menedzselni önmagát. Mikor „lecsap a guillotine”, egyből a kapcsolati tőkéjéhez nyúl, elkezd telefonálni. Ezek az emberek jó pániktűrők.

Az emberek többsége azonban sajnos a harmadik csoporthoz, a reaktív típusba tartozik. Ez azt jelenti, hogy ha beüt a baj, akkor képtelen azt feldolgozni, vissza szeretné görgetni az események láncolatát, pedig már régen késő. Legyünk preventívek! Nem az a kérdés, beüt-e a baj, hanem, hogy mit fogunk kezdeni a helyzettel, ha legközelebb lecsap a pallos.