Pályafutása során egyaránt mozgott az akadémiai világban, a politikában és nemzetközi szervezeteknél. Hogyan látja, melyik tapasztalata bizonyul a leghasznosabbnak, amikor a technológiai jövővel kapcsolatban gondolkodik?

Visszatekintve, valóban folyamatosan ingáztam az egyetemi világ, a kutatás, a nemzetközi szervezetek és a szakpolitika között. De úgy gondolom, mindegyik hasznos volt és kölcsönösen hatott egymásra. A steril kutatás ugyanis gyakran figyelmen kívül hagyja a valós életet, hogy ott mit lehet vagy kell megoldani. És fordítva is igaz: csak az a szakpolitika lehet sikeres, amely tényekre és olykor kutatásokra épül.

Hogyan látja napjainkban a digitális átalakulás tempóját globális és magyar szinten? Mennyire vagyunk felkészültek a változás ütemére?

Az első ipari forradalom óta a kortársak minden technológiai változást túl gyorsnak érzékelnek. Nincs ez másképp ma sem. Ráadásul Roy Amara törvénye most is érvényes: rövid távon túlértékeljük, hosszú távon pedig alábecsüljük a technológia hatását. A jelenleg mindent elborító MI-hype miatt gyakran olyan félelmek is megjelennek, amelyekre a mesterséges intelligencia még sokáig vagy talán soha nem lesz képes, ugyanakkor még azt sem tudjuk elképzelni, hogy milyen lesz az a jövő, amikor már majdnem mindent általa működtetünk. De így volt ez az elektromos árammal is, hosszú évtizedekig csak pontszerű felhasználás történt (például a villanykörte, a gramofon vagy a villanymotor), mára pedig az egész olyan rendszerré állt össze, hogy elektromos áram nélkül szinte nem is tudnánk élni.

Mely ágazatokban várható elsősorban átalakulás a következő 5-10 évben, és melyek maradhatnak viszonylag érintetlenek? Hol várható a mesterséges intelligencia legnagyobb gazdasági hozadéka a közeljövőben?

A technológiai jövőben az a szép, hogy nem lehet előre megjósolni, miközben utólag visszatekintve minden innováció olyan egyértelműnek tűnik. Joseph Schumpetert idézve, az innováció kombinatív, vagyis a legtöbb esetben már meglévő dolgok, technológiák és üzleti modellek olyan együttállása, amely korábban nem létezett, és amelyért a fogyasztó hajlandó fizetni is. Azt pedig nem tudjuk előre jelezni, hogy ki és mikor jön elő egy újabb kombinációval. Nem vagyunk képesek megjósolni a technológiai jövőt, ám ahogy Sebastian Mallaby írja a The Power Law című könyvében: a kockázati tőkével finanszírozott startupokkal, azok állandó kísérletezéseivel felfedezhetjük azt, ugyanis ma már ezek a cégek hozzák azt létre a próba–kudarc innovációs folyamatában. Napjaink digitális óriásvállalatai is valójában alig hagyták el a tinédzserkort: a Google és az Amazon lassan harminc körül jár, de Facebook, a YouTube és a Twitter még csak húszéves, a WhatsApp, az Instagram és a Snapchat tizenöt, a TikTok pedig mindössze kilenc. És annak idején ezek mindegyike startupként indult el, amelyek mögött nem csúcstechnológiai kutatás vagy valamilyen csodaalgoritmus állt, hanem – főleg a kezdeti időszakban – többnyire egy új üzleti modell.

Ön többször hangsúlyozta, hogy az MI nem helyettesíti, hanem kiegészíti az emberi tudást. Mik a legfontosabb készségek, amelyekre a mesterséges intelligencia korszakában mindenkinek szüksége lesz?

Nagyon szeretem Richard Baldwin, a The Globotics Upheaval című bestseller szerzőjének a szójátékát, aki szerint az MI nem annak a rövidítése, hogy mesterséges intelligencia, hanem annak, hogy majdnem intelligens. A jelenlegi, adatvezérelt mesterséges intelligenciának nincs meg az az intelligenciája, amit mi értünk a fogalom alatt, vagyis nincs benne megértés, megérzés, öntudat, a világgal szembeni kérdések feltevése, az értékrendünk alapján való mérlegelés és döntési képesség, vagy elmélyült, absztrakt gondolkodás. A számítógép számára csak az létezik, ami digitalizált formában elérhető és bináris kódokkal leírható, és ezek alapján készít előrejelzéseket. Például nem érti, hogy mit fordít le, de jól prognosztizálja, hogy egy idegen nyelvű mondatban a megadott szavak után minek kell jönnie. Természetesen ezzel számunkra időt takarít meg – csakúgy, mint minden eddigi technológia. Így több időnk marad arra, ami valóban emberi, az elmélyült gondolkodásra, a kreativitásra vagy az újszerű kombinációk kidolgozására. Egy másik példával élve, a számítógép pillanatok alatt több millió viccet képes megtanulni, de nem tud újakat gyártani, mert ahhoz az emberi kontextust kellene megértenie, ami nem gépi, így számára feldolgozhatatlan.

Hogyan lehet felkészíteni a jelenlegi és jövőbeli munkavállalókat a folyamatosan változó digitális környezetre?

A jövőben – de így volt ez eddig is – a munkahelyeket nem a gépek veszik el az emberektől: azok az emberek veszik el mások munkáját, akik értenek a gépekhez, és azoktól veszik el, akik nem értenek hozzá. Vagyis tanuljuk meg az új technológiai eszközök és módszerek használatát, emellett ismerjük meg annak lehetőségeit és korlátait is, és így időt megtakarítva többet foglalkozhatunk a valóban fontos emberi dolgokkal, a társas kapcsolatainkkal vagy a kreatív ötleteinkkel.

Az egyetemi és a felnőttképzés mennyire tud lépést tartani a technológiai fejlődés ütemével?

Az egyetemek a világtörténelem során sosem követték, hanem kutatással és tanítással saját maguk teremtették a jövőt. A probléma tehát ott kezdődik, ha az intézmények lépést akarnak tartani a technológia fejlődésével ahelyett, hogy alakítanák azt. Vissza kell találniuk Wilhelm von Humboldt klasszikus elvéhez, a kutatás és a tanítás egységéhez. Ha azt tanítjuk az egyetemen, amit kutatunk, és azt kutatjuk, amit tanítunk, akkor ebből (a kutatásba is bevonva) a diákok tanulhatnak a legtöbbet. És, visszatérve Sebastian Mallabyhoz, olyan környezetet kell kialakítani az egyetemeken, hogy a vállalkozó szellemű hallgatók valóban elindíthassák a saját cégeiket, minél több startupot hozzanak létre, mert ezáltal már az egyetemen is lehet formálni a jövőt.

Mit üzenne egy középiskolásnak, egyetemistának vagy pályakezdőnek, aki a digitális világban, a mesterséges intelligencia korában szeretne érvényesülni?

Azt, amit a kaliforniai Stanford Egyetemen tanítva Frederick Terman professzor javasolt a diákjainak még 1930-as évek végén: ne menjenek el a keleti parti nagyvállalatokhoz dolgozni, hanem azzal a tudással, amit az egyetemen megszereztek, kezdjenek új vállalkozásba. Amennyire egyszerűen hangzik ez, olyan óriási a következménye, hiszen erre a gondolatra épülve született meg (és születik ma is folyamatosan újjá) a világ vezető technológiai régiója, a Szilícium-völgy. Lehet, hogy nehezebb és kockázatosabb egy startupot, egy új technológiai vagy üzleti megoldásra épülő vállalkozást elindítani, de sokkal izgalmasabb, és hosszabb távon jelentősen tartalmasabb életet kínál, mint egy nagyvállalatnál az évek során belesüllyedni az unalmas rutinba.

Cséfalvay Zoltán

• 67 éves, nős, egy gyermek édesapja.
• A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett középiskolai történelemföldrajz szakos tanári diplomát 1982-ben. Négy évvel később ugyanitt doktorált, majd 1999-ben habilitált.
• 1987-ben és 1988-ban a müncheni Lajos–Miksa Egyetemen vett részt posztgraduális képzésben. 1996 és 1998 között Humboldt-ösztöndíjasként kutatott a Heidelbergi Egyetemen, 2008 és 2010 között pedig a Cardiffi Egyetemen volt az Európai Unió Marie Curie
  kutatói ösztöndíjasa.
• 1983-tól 1990-ig az MTA Földrajztudományi Kutató Intézet tudományos munkatársa volt. 1996-ban az MTA Doktori Tanácsától kandidátusi fokozatot nyert földrajzi tudományokból.
• 2010-ben az újonnan felálló Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára lett, ezt a pozíciót 2014-ig töltötte be. 2014 októberétől a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) magyar állandó képviseletének vezetője, 2015 januárjától pedig Magyarország UNESCO-nagykövete volt 2018-ig.
• 2019 és 2020 között az Európai Bizottság Közös Kutatóközpontjának vezető kutatója volt Sevillában.
• 2020 decembere óta az MCC Technológiai Jövők Műhelyének vezetője (Közgazdasági Iskola)

Ez a cikk eredetileg az UNI in&out 2025 Nyár kiadványában jelent meg.

Támogatott tartalom (x)