Művészettel önmagunk megismeréséért – Interjú Szabó Sipos Barnabással

Művészettel önmagunk megismeréséért – Interjú Szabó Sipos Barnabással

Szabó Sipos Barnabás érdemes művész ezúttal a festészet és a színek világán keresztül beszélt önmagunk és a környezetünk megismerésének lehetőségeiről az UNIside olvasóinak, továbbá arról is, milyen szerepet tölt be a zene az életében.

A cikk eredetileg az UNI in&out 2026 kiadványában jelent meg.

Biztosan sokak számára vagy példakép. A fiatal színészekkel milyen a kapcsolatod, a tanítás mennyire része az életednek?

A világ mindig változik, és a mostanit én is néha úgy látom, ahogy az apám is látta például, amikor arról beszélt, vajon az a „nyávogós” rockzene kell-e. Én is észreveszem néha magamon, hogy vannak olyan dolgok, amiket a fiatalok imádnak, és nem tudom, miért. Ha ebbe nem akarok nagyon belemerevedni, akkor mosolyognom kell ezen, vagy megnéznem, mi az pontosan. Csak úgy lehet a fiatal generációkhoz kapcsolódni, ha te is érdeklődsz az iránt, ami a világban új és innovatív. Ha tanítunk, akkor az első lépcső az, hogy mi magunk is képesek és hajlandók legyünk tanulni. Mivel nyitott vagyok az újra és megfigyelem őket, ettől fiatalabban maradtam, és ezért könnyebben tudok a fiatalokhoz kapcsolódni. Ebben a szakmában bennük ugyanúgy megvan minden, amit mi idősebbek is ismertünk: az izgalom, és hogy még nem biztosak az eszközeikben, szeretnének szerepelni, ott lenni. Biztos vagyok benne, hogy félve tekintenek egy kicsit az idősebbekre, valamelyest – jó értelemben – irigylik a rutinjukat. Mivel a színházban testvéries hangulat van, együtt dolgozik minden korosztály, általában eltűnik az életkori kérdés. Persze mindenhol, az élet összes területén a rokonszenven és szimpátián múlik, hogy két ember hogyan tud együttműködni. Ha az idősebb nem nyitott, akkor előbb-utóbb azt fogja észrevenni, hogy a fiatalok külön szerveződnek, és akármennyire is tisztelettel, de a háta mögött megmosolyogják, és onnantól megtörik a kapcsolat. Ezért kell minél többet mesélni arról, hogy abban az időben, amikor fiatal volt, miként mentek a dolgok. Minél személyesebben, hogy egy fiatal is lássa azt, hogy őt is pont ugyanolyan dolgok foglalkoztatták. Innentől tudnak újra kapcsolódni. Mindig törekedtem rá, hogy megtaláljam a hangot a fiatalabbakkal. Egy ideig tanítottam színi tanodában, több helyen is előadtam, de teljes kurzusokat vinni nem szerettem volna, annyi más elfoglaltságom van a színészmesterség művelésén túl is.

Neked volt mentorod, mestered?

Volt nekem egy atyai jóbarátom, Biegelbauer Pál. Ő nyitotta fel a szememet például arra is, hogy a spiritualitás voltaképpen abban mutatkozik meg és azon is múlik, hogy az ember hogy bánik másokkal. Az olyan tulajdonságok, mint a részvét, az együttérzés, a nagylelkűség, az irgalom, hovatovább a szeretet mind olyan képességek, amelyekhez mindig kell a másik fél. És ez nem függ világnézettől vagy vallástól. Ő abban is segített nekem, hogy rájöjjek: mindannyian Isten tenyerén vagyunk. Semmi nem történik anélkül, hogy az univerzum ezt vagy azt ne akarná veled. Tehát van valami, aminek hatása van, de nem látjuk. Tőle kaptam az első beavatást és ő kísért ebben a folyamatban. Addig csak színész akartam lenni, aki szerepel, de abban a pillanatban ott történt velem valami, mintha a valódi lényemet és az utam kezdetét láttam volna meg.

A megfelelő mester keresése csak azzal párosulhat, ha az ember megnyílik és tisztelettel lesz az igazság és a megismerés felé. Ha ez bennük erős, akkor jönni fog valaki, aki segít és tiszteli azt, ahol tartasz, megmutatja, hogyan halld meg az olyan hangokat kívül, amelyek összecsengenek a belső hanggal. Fontos, hogy legyenek álmaid és vízióid, valamint aktivitásod. Így akkor sem fogod feladni, ha kudarccal szembesülsz, hiszen van belül elég impulzus.

Hogyan lehet valaki jó a színészszakmában? Honnan tudhatja egy fiatal, hogy neki való-e ez az irány, lesz-e valójában tehetsége?

Igazán a belső hang dönt, és ebben fontos, hogy az ember törekedjen arra, hogy megismerje önmagát. Fiatalon a világ impulzusai iránt vagyunk nyitottak. Kíváncsiság és tekintélyelv alapján elfogadjuk a számunkra fontos emberek véleményét, és így mások visszatükrözései alapján kialakítunk magunkról egy „énképet”. Azt mondjuk: ez vagyok én! Ez azonban nem belőlünk fakad, nem rólunk szól, hiszen a forrása másoktól jön. Így könnyen előfordulhat, hogy külső útegyengetés hatására választunk pályát. A tehetség fogalmával is hasonlóképpen járhatunk: ha valaki tehetségesnek nevez, akkor biztosan az is vagyok. Fiatalon a lelkesedés, az erő, az energia és a vágy, hogy elfogadjon minket az a közösség, amibe beleszülettünk, viszi az embert, de utána önmagunknak kell azt fölfedeznünk, hogy melyik út és pálya az, ahol valóban örömet élünk át, és örömet szerzünk adott esetben másoknak is. Ezt a belső hang súgja nekünk bentről.

Persze a kifelé figyelésnek fontos szerepe van a művészet átadásának képességében. Megtörténhet, hogy valaki játszik a hangszerén, az jól szól, ő technikailag teljesen képben van, hogyan kell hatást elérni, de mégis öncélú marad. Ilyenkor nem jön létre semmilyen kapcsolat a közönséggel: az a dolog, amit ő úgy gondol, hogy átad, nem adja át. Mert ahhoz nincs tehetsége.

Gyerekkorban vagy a fiataloknál hogyan segíthetünk a helyes utat megtalálni?

Ma az oktatásban a gyerekek sokszor idomulni, teljesíteni szeretnének, mert ennek a külső kontrollnak meg akarnak felelni. Sajnos az oktatási struktúra nem kedvez a művészet iránti érzékenység táplálásának, pedig sokszor nagyon könnyű meglátni, észrevenni, hogy egy gyermek miben leli örömét, mit csinál szívesen. Ezt a képességét érdemes erősíteni, ami persze nem mindig könnyű, de szép és felelősségteljes tanítói munka. A tanulás folyamatában az adott részfeladatok mélyére nézve fel lehet ismerni a talentum csíráit: például a sporthoz vagy máshoz való affinitást. Mondjuk ha egy diák az ünnepi műsor tanulásában a mozgásos feladatokban ügyesebb, s nem a versmondásban, akkor lehet, hogy világbajnok sportoló lehetne később abból a gyermekből, és nem színész. Így ha valakin azt látni: mindenre művészi választ ad, akkor hiába megy először külső nyomásra például jogi pályára, egy idő után úgyis felszínre tör az eredeti szándék, akarat és képesség. A helyes felismeréshez nagyon együttérzőnek kell lenni, viszont fontos, hogy valóban helyükre kerülhessenek az emberek.

Nagyon jó, ha van valaki, aki a jó tehetséggel megáldott embert segíti, aki észreveszi a tehetséget és tudja a háttérből a legnagyobb odaadással támogatni, kikristályosítani a tehetséget, rávezetni arra, hogyan bánjon a képességeivel. Lényeges azonban, hogy a képesség még nem teljesen fedi a tehetség fogalmát: a képesség egy lehetőség, amivel el lehet indulni, és azzal együtt a tehetség is fejlődhet. A tehetség úgy virágzik ki a földön, ha az ember össze tud kapcsolódni egy finomabb, ha úgy tetszik éteri világgal, és ahhoz erre a segítségre van szüksége. Amikor az ember már keresi azt, hogy ki segíthetne neki ebben, az már egy fontos lépés.

Mit jelent az, hogy valaki mindenre művészi választ ad? Mit jelent pontosan a művészi szemléletet, és lehet-e ezt fejleszteni?

Nagyon sokszor ott megragad az ember, hogy a művészi szemlélet az a művészek privilégiuma, pedig ez valójában nem így van. A világgal való kapcsolat, a megfigyelés, a világ folyamatainak lélekbe emelése, a gondolatok lelki átélése mindig művészi, mert az elénk táruló világ minden apró részletében maga is művészeti alkotás, sőt remekmű, ahogy mondani szokás. Elég megnézni, hogy bármelyik kisgyerek a világon miképp nyúl a dolgokhoz, hogy mindig alkotni szeretne valamit, formálni, gyúrni a kis kezével. A természettudomány mégsem jut arra a következtetésre, hogy ez művészi teremtő erők következménye, pedig a megfigyelés ezt bizonyítja. Megfigyelünk, és a megfigyelteken gondolkodunk. Ez lenne maga a tudományos út, de itt is az történik, hogy az ember csak a matériára tekint rá, csupán azt vizsgálja, de nem veszi észre, hogy amíg az anyagon gondolkodik, az maga egy szellemi folyamat. Kimarad valami és egy elvont megoldás keletkezik, amihez nem lehet kapcsolódni, mert igaznak tűnik ugyan, de nem valóság. Ez a mai világ traumája. Hogy a gondolatokat manapság nehéz megragadni, mert sok esetben nem jelentenek valóságot számunkra. Olykor a hazugság is a valóság erejével, vagyis álruhájában áll előttünk. A művészet viszont a személyességével hat. Ahhoz tudsz kapcsolódni. A művészi szemlélet tehát egy megismerő erő, eszköz, amivel a világot és az embert szemlélhetjük.

Ez a művészi beleélő képesség az élet minden területén szükséges, de vajon hogyan lehet erre rátalálni?

Az, hogy az ember megismerje, megértse, és ezáltal megszeresse saját magát, ez is a beleélő képesség. Persze sajnos ma anyagi elvárásrendszerek, egzisztenciális kényszerek, a szükség és a minták is meghatározzák azt, hogy egy fiatal milyen irányú tanulmányok mellett döntsön. Én annak vagyok a híve, hogy a belső hang akkor szólal meg, ha odafordulsz. És minél előbb jön el az odafordulás, az érzés, hogy ki vagyok én, mit akarok – életünk egyetlen lényegi kérdése – annál hamarabb teszem a megismerés vágyát magam elé.

Milyen szerepe van a zenének az életedben? Honnan ered, hogy három művészeti területen is aktív vagy?

Ha tényleg semmi mást nem kéne csinálnom, én akkor csak ülnék és gitároznék, mert ad valami belső nyugalmat a maga szabadságával. Nyilván számít, hogy valaki hova születik. A nagyapám is karmesterkedett meg brácsázott, anyám zongorázott és csellózott, a nővére meg hárfázott. Nekünk benne volt a zene az életünkben: minden érdekelt minket, vertük a zongorát, énekeltünk, én hegedülni tanultam. Azért lettem a gitár szerelmese, mert az unokatesómtól kaptam egy gitárt még kilencéves koromban. A szomszéd fiú már nagyobb volt: ott tanultunk popdalokat, és én ennek a bűvöletébe estem. Autodidakta módon, koncerteken, hallás után és a haveroktól tanultam. Felnőttkoromban aztán lemaradtam, az öcsém viszont karmesterként szép életművet visz, bár kamaszkorában még vegyész akart lenni.

A mai napig szeretek tanulni, és nem csak zenét. Mindig azt néztem, hogy lehet még jobban elmélyedni valamiben, és ha valami nem jó, akkor azt, hogy lehet tökéletesíteni. Tudtam, hogy vannak nálam „trükkösebbek” vagy jobb képességekkel megáldottak, de a tehetség szempontjából nem ez a legfontosabb. Hanem ahogy már említettem: a zene által át tudjuk adni annak az üzenetét, ami rajtunk át árad a világba. Ma már többet merek improvizálni, nem csak zeneileg, bárhogy. De a mai napig izgulok egy koncerten még akkor is, ha ez egy hobbi. Annak ellenére, hogy nagyon hamar hatást lehet vele elérni, és népszerű, a gitár egyébként egy nehéz hangszer. Ha valaki valóban jól szeretné csinálni, akkor készüljön arra, hogy roppant nehéz minden műfajban: szólisztikus, miközben az ember saját magát is kíséri vele, tartani kell a metrumot, különösen, ha zenekari környezetben játszunk. Persze azért már egy csomó mindent tudok, zenész barátaim szerint van egyéni „kézjegyem”, és közös kis tribute zenekarunkban, a WaterMarkban a Dire Straits és a Pink Floyd dalait játsszuk. Az elmúlt időszakban fogalmazódott meg, hogy saját dalokkal és produkcióval álljak elő. Nem vagyok zeneszerző, de van mondanivalóm, úgyhogy a jövő az, hogy legyen egy saját műsorom: a barátaim közreműködésével beszélek, mesélek és játszom. Ez olyan közeli terv, hogy már dolgozom rajta.

Nekem szerencsém volt abban, hogy a művészi teremtő erők, amik bennem és mindenkiben működnek, mindhárom – színészet, festészet és zene – területen valamiféle aktivitást kaptak. Ez nyilván annak köszönhető, hogy otthon körül voltam véve művészetekkel: édesanyámék muzsikáltak, apám rajzfilmrendező volt, festett is, ráadásul lepkéket gyűjtött meg bogarakat; megmutatta nekem a természet csodáit. Mindenféle természettudományos dolog iránt érdeklődtem: biológusnak is készültem, latinul is tudtam néhány gyógynövényt, erdőjárók voltunk, mindenhol halakat tartottam. A természettel való kapcsolat közel áll a művészethez, de az élet csodája mégis a bennem lévő művészi hajlamokat inspirálta, például azt, hogy mennyi megfesthető impulzus van a természetben.

Mire számítson egy festőnövendék: lesz munkája, amikor egyre többen beszélnek a mesterséges intelligenciáról mint valós konkurenciáról a műalkotások terén is?

Szellemi munkát, érzéseket csak az ember tud beletenni egy műalkotásba, a mesterséges intelligencia erre nem képes. A művészet olyan valami, ami az emberi lényből fakad. Az emberi lény része annak a szellemi univerzumnak, amiből származik. Ezt nem látjuk ahogy sok minden mást se –, csak a hatását. Ha valaki ír egy könyvet, látom a gondolatai hatását. Persze a mesterséges intelligenciát is az ember hozta létre, ebben is az ember, ha úgy tetszik, mechanikus szellemi erői működnek.

A festőművészetben is folyamatosan képzed magad. Hogyan állítottad a tanultakat annak a szolgálatába, hogy másoknak segíts megismerni saját magukat?

Egyszer teljesen véletlenül, egy ismerősömnél megakadt a szemem egy levelezőlapon. Akkor találkoztam először azzal a festővel, aki azt a módszertant tanította meg nekem, amit azóta én is igyekszem továbbadni. Roland Tillerhez 15 éve baráti jó kapcsolat fűz, folyamatosan tanulok tőle. A metódust, amit ő képvisel, a skót–francia származású brit festőművésztől, Liane Collot d’Herbois-tól tanulta. Ő egy olyan festészeti módszertant dolgozott ki, amelyet réteges akvarellfestésnek nevezünk. Liane megfigyeléseket végzett a természetben, foglalkozott a Goethe-féle színtannal, valamint a szellemtudománnyal, és ezek alapján honosította meg ezt a sajátos metódust, ami a színek mozgását a fény és sötétség relációjában kezeli. Később a színek lényegiségét vizsgálva felismerte, hogy az így festett képekben terápiás erő van. Munkássága során ebből művészetterápiás rendszert is kifejlesztett – amelynek alapja a fény és a sötétség minőségével való munka –, majd megalapította az Emerald Foundation nevű alapítványt, ahol művészeti és terápiás képzéseket folytatott és festett, egészen 1999-es haláláig. A barátom a feleségével Németországból művészképzésre járt hozzá; ők még az utolsók között voltak, akik Liane-től közvetlenül tanulhattak.

Ez a rendszer nekem nemcsak a festészetemre hatott, hanem a világlátásomra is. A festészeti tanulmányaim is megerősítettek abban, amit már korábban is tapasztaltam, hogy léteznek dolgok, amiket nem látunk, és mégis vannak. Nagyon fontos, hogy a megfigyeléseinken keresztül rájövünk: rajtunk kívül is létezik a világ. Például amikor a fény színekké válik mindenütt a természetben. Ez azért félelmetes, mert sokszor találkozunk azzal a szívet tépő megfogalmazással, hogy a világ teljesen relatív, és olyan, amilyennek te látod, mert az a te világod. Ezzel elveszíthetjük annak az igényét, hogy objektíven megfigyelhessük az embertől független világot, de egyben azt is átéljük, hogy abban a világban, ahol az ember nem bízhat az érzékszerveiben, a moralitás teljesen szükségtelenné válik.

De ha tudatában vagyok, hogy szeretnék valamit csinálni, akkor előbb-utóbb olyan helyszínekre jutok, olyan dolgokat, embereket, segítőket, üzenethozókat és gondolatokat hoz elém, amiből profitálhatok – ha az igazság és a megismerés felé nyitott, tiszteletteljes és odaadott vagyok.

Van tehát egy eszközöm, amivel a világot le lehet képezni, és ez az élet folyamataira, az emberi belső folyamatokra, a társadalmi közösségi folyamatokra is rávilágít. Elkezdtem tanulási rendszereket kitalálni, hogy ezt demonstrálni tudjam másoknak is. Sokszor a gondolkodás csak a gondolkodásért van: a dialektika kialakulásával a gondolkodásunk nagyrészt csak „halott képek halmaza”. Ezért olyan művészeti foglalkozásokat tartok, ahol a megfigyelésen van a hangsúly, ami elől elvesszük a már sokszor meglevő gondolati konstrukciókat, hogy minél tisztábban érzékelhessük, ami elénk tárul. Ezt átéléssé tesszük a gyakorlati feladatokkal, majd közösen gondolkodunk, így a gondolatok is átélhetővé válnak. Itt semmi nem szimbolizál, hanem a valóságban megtörténik, és mindezzel személyes kapcsolatunk is lesz – egymással is. Felfedezhetünk bizonyos összefüggéseket, megtapasztaljuk például az emberi organizmus hármas egységeit, mint a test, a lélek és a szellem, és egyéb hármasságokat is térben és időben, valamint ezek kapcsolatát. Azt tapasztalom, hogy ha valamit szeretnénk megsejteni a létezés titkáról, megkerülhetetlen és szükséges, hogy az ember a teljes lényével merüljön bele az életbe.

A magunkban keresett igazság el tud vezetni ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkban azt, amiben a legjobb tudok lenni?

Ez az igazság kézzelfogható és megható, amikor együtt kapcsolódunk hozzá. Azért megható, mert mostanában mindig azt halljuk, hogy a világot és az életet erők alakítják. Mindenben a mennyiséget nézzük, és a minőség háttérbe szorul. Pedig az életben nem kizárólag az erők határozzák meg a dolgokat, hanem az is, hogy ami igaz, az szép is és jó is egyszerre.

A művészeti eszköztáram segít ennek a felismerésében. Miközben mindenki egyéni munkában, a saját életével kapcsolatos, általam adott feladatokat megoldja, egyszer csak rájönnek arra, hogy az, amin dolgoznak és amiről úgy gondolják, hogy a világban kint van, az valójában belül van, egy bennünk létező valami. Tehát nem csak kívülről hat ránk. A csoport tagjai, a résztvevők fogják a végén kimondani azt, hogy egyformák vagyunk valamiben. Összekapcsolódhatunk és bízhatunk egymásban.

És ez miért nagyon fontos? Mert minden fiatal és minden ember, én magam is, átéltük, hogy amikor kilépünk a világ elé a belső igényünkkel, a bizonytalanságainkkal, a céljainkkal, a vágyainkkal – nagyon sokszor félelem van bennünk, hogy kihez tudunk majd kapcsolódni a világban és hogyan érjük el a céljainkat. Az derül ki ilyenkor, hogy mindennek, ami bennünk van, létjogosultsága van, nemcsak mert engem kifejez, hanem mert mindenki másban is ott van. Mindenkiben ugyanazok a minőségek találhatók. Végső soron mindannyian szeretni vágyó és szeretetre váró szívek vagyunk, nem többek és nem is kevesebbek ennél. Ez a közös valóságunk.

Akik most dolgozni akarnak a világban, akik be akarnak lépni a világba, biztos vagyok benne, hogy jobbítani akarják. Ha már tudják, hogy a bennük lévő képességek használhatók erre a célra, akkor ezt meg is fogják tenni. Az egészséges emberi organizmus, az emberi lény mint valóság megértése ehhez közvetlenül hozzásegít, hiszen azt művészeti teremtő erők tartják fenn. Az ember attól ember, hogy beszél, jár és gondolkodik: mindhárom a művészi teremtő erő következménye. Most tartunk abban az időpillanatban, hogy az ember tudati állapota fogékony lett arra, hogy miért lényeges a mű, a művészi szemlélet és a művészi dolgokkal való foglalkozás, hogy ezekre az élet minden területén szükség van.

Ezt a gondolkodást hogyan lehet elsajátítani?

A szellemi világok valósága az emberben véletlennek tűnő folyamatok révén jelenik meg, viszont fontos látni, hogy mindezt a hétköznapok szintjére is le tudjuk vinni. El lehetne érni, hogy legyen elég bátor szívünk ahhoz, hogy olyan dolgokat tegyünk bele az életünkbe, amelyek a hétköznapi élet minőségét is komolyan emelik. A szellemi nevelés és a gondolkodás megértése és megváltoztatása – ez a kulcsa a jövő emberének. Régen talán elég volt, hogy valakinek a belső hangja és a tudása is összhangban volt azzal, hogy a saját területét jól ismerte. Ma arra van szükség, hogy az élet lehető legtöbb területét ismerjük meg. Az egyensúly nem az, amikor körömszakadva egyhelyben akarunk maradni, mert ugye az embert felfelé is meg lefelé is húzzák, és a végén szétszakad. A valódi egyensúly leginkább egy fajta lemniszkáta-mozgáshoz hasonlít: egy kicsit itt is vagyok és egy kicsit ott is vagyok. Minden területét az életnek érdemes valamilyen szinten birtokba venni ahhoz, hogy könnyebben tudj benne mozogni.

Az igazság és a megismerés iránti odaadottság és tisztelet nem egyenlő az emberek iránti feltétlen öntudatlan odaadással és tisztelettel. Ha az igazság és a megismerés felé nyitott vagy, egyszer csak el fog jönni a megfelelő ember, akivel kölcsönös nyitottságban haladva közelebb juthatsz önmagadhoz és a világ megértéséhez, ami a saját élményeddé válva támogatja a céljaid elérését.

Szabó Sipos Barnabás

  • 63 éves.
  • A Színház- és Filmművészeti Főiskolán szerezte meg színészi diplomáját 1987-ben.
  • Pályafutását a budapesti Arany János Színházban kezdte. Hosszú évekig szabadúszó színművészként, majd 2006 és 2012 között a Győri Nemzeti Színház társulatának tagjaként dolgozott. Film-, tévésorozat- és szinkronszerepeiről is ismert, és ma is vannak színházi szerepei.
  • Édesapja, Szabó Sipos Tamás rajzfilmrendező halálát követően kezdett el hivatásszerűen festeni. A goethei színelméletet felhasználva önismereti–pszichológiai foglalkozásokat tart és a rétegező akvarelltechnikában elmélyedve tökéletesíti a szintén sokakat megszólító alkotásait, amelyekből gyakran rendeznek kiállítást.
  • Szabadúszó művészként többféle szellemi, kulturális–művészeti projektet kezdeményezett és sokban vesz részt ma is, az organikus szemlélet, a világ és az ember megismerése foglalkoztatják.
  • Szabadidejét karateedzésekkel, aktív vitorlásversenyzéssel és zenéléssel tölti. Csaknem 10 éve a nemrégiben WaterMarkra átkeresztelt tribute zenekar gitáros–énekese.
  • Munkásságát 2020-ban Magyar Arany Érdemkereszttel, 2022-ben Jászai Mari-díjjal ismerték el. 2025-ben Magyarország Érdemes Művésze lett.

Számos színdarabban játszott, ezek között ott van a Kőszívű ember fiai, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, az Őrült nők ketrece, a Hyppolit, a lakáj, a Szentivánéji álom, a Játék a kastélyban, a Csókos asszony és a Furcsa pár is. Utóbbit Sopronban és 2025. novemberi premierrel a budapesti Karinthy Színházban is játszotta.

Szinkronszerepein túl a legtöbben filmekből, tévésorozatokból ismerik, hiszen olyan alkotásokban kapott szerepet, mint a Valami Amerika, a Nyócker, a Szomszédok, a Barátok közt, a Tűzvonalban – a Gólkirályságban pedig egyenesen a miniszterelnök szerepét játszotta el. Túlzás nélkül elmondható, hogy az egész ország beleszeretett a hangjába George Clooney-nak köszönhetően, akit Ross dokiként, az Ocean’s sorozat sztárjaként és még sok más szerepében (Alkonyattól pirkadatig vagy a Kegyetlen bánásmód) is szinkronizált, de állandó hangja Kiefer Sutherlandnek is. Sokan ismerhetik úgy is, mint a Büszkeség és balítélet Mr. Darcyjának hangja.

Néhány további film és sorozat, amelyben szinkronszínészként közreműködött: Top Gun, Terminátor, Ponyvaregény, Jurassic Park, Dr. House, A Grace klinika, Dűne, Született feleségek, Csillagkapu. Ráadásul olyan ikonikus mese-, animációs és rajzfilmbeli szinkronszerepei is voltak, mint a Jégkorszakban Manfréd, a Vaianában Tui főnök, a Pocahontasban John Smith, a Verdákban Harv, a Tintin kalandjaiban Kalkulus professzor, a Szépség és a Szörnyetegben a Szörnyeteg, vagy éppen a 101 kiskutyában Roger és a Wickedben Óz.

Még több értékes tartalom vár!

Az UNI in&out 2026 kiadványban olyan témákban mélyedhetsz el, amik valóban számítanak – oktatásról, jövőről, karrierről. Digitális és print formátumban is elérhető a shop.uniside.hu oldalon!

Ez is érdekelhet