A héten véget ért harmadik évadban végre teljes erővel fellángolt a Targaryenek polgárháborúja. A királyi család két ága egymásnak esett, Westeros nagyrésze hadszíntérré vált, a sorozat pedig minden korábbinál látványosabban mutatta meg a konfliktus pusztítását. Minél nagyobb lett azonban a háború, annál feltűnőbbé vált, hogy a szereplők közül meglepően kevesen tudják igazán magukra vonni a figyelmet.

Nem arról van szó, hogy ne történne sok minden a szereplőkkel. Árulások, hatalmi válságok, gyilkosságok és politikai perpatvarok adják egymásnak a kilincset a cselekményben. Mégis feltűnően sok jelenet múlik el úgy, hogy a szereplők inkább elszenvedik az eseményeket, mintsem alakítanák őket.

Ez különösen az egyik trónkövetelőnél, Rhaenyránál válik problémává. Az évad szinte végig ugyanabban az érzelmi tartományban tartja: ha éppen nem gyászol, akkor dühös. Ha nem a személyes veszteségei miatt omlik össze, akkor politikai helyzet kergeti újabb indulatkitörésbe. Egy-egy ilyen jelenet önmagában működik, egymás után azonban egyre inkább ismétlésnek hat. Emma D’Arcy mindent megtesz azért, hogy árnyalatokat vigyen Rhaenyra kétségbeesésébe és haragjába, de az írók olyan kevés arcát mutatják meg a karakternek, hogy a drámai figura hamar unalmassá válik.

És nem Rhaenyra az egyetlen. A sorozat hiába mozgat egész seregnyi szereplőt, ha közülük csak kevesen hagynak igazán maradandó nyomot. Sokszor pontosan értjük, mit akarnak, csak éppen nem különösebben érdekel, hogy sikerül-e nekik. Ez pedig egy olyan történetnél, amely alapvetően családtagok, uralkodók és trónkövetelők tragédiájára épül, komoly hiányérzetet hagy.

A király, aki végre alulról látja Westerost

Van azért egy komoly kivétel: Aegon, a megsebzett király. A korábban elkényeztetett, kegyetlen és sokszor nevetséges uralkodóból a megégetése után az évad egyik legérdekesebb szereplője lett. Alig tud járni, másokra van utalva, elvesztette a hatalmát, és szó szerint alulnézetből kénytelen végignézni azt a birodalmat, amely fölött nemrég még ő uralkodott.

A Larys Stronggal közös vándorlása ráadásul végre lehetőséget ad arra, hogy Aegont ne csak királyként, hanem emberként is jobban megismerjük. Nem újabb haditanács követi az előzőt, hanem két sérült ember próbál életben maradni, miközben Aegon lassan szembesül azzal is, milyen király és milyen ember volt. Ettől természetesen nem válik hirtelen jó emberré, de legalább kiszámíthatatlan és érdekes lesz. Nem véletlenül ez az évad egyik legerősebb történetszála.

Ha elkezdődik a háború, minden megváltozik

A furcsa az, hogy amiben az írók bizonytalankodnak, abban a sorozat többi alkotója szinte hibátlanul teljesít. Amint véget érnek a tanácskozások és kitör a pokol, a Sárkányok háza egészen más szintre kapcsol.

A harmadik évad csatái nemcsak látványosak, hanem kifejezetten nyersek is. A rendezés nem nagyon hagyja megszépülni az összecsapásokat: közelről látjuk a zűrzavart, a sérüléseket, a pánikot és azt is, milyen gyorsan válik egy hadrend teljes káosszá.

Már az évad eleji tengeri ütközet is jelezte, hogy a készítők ezen a téren nem fognak spórolni, a finálé Tumbletonnál vívott csatája azonban még erre is rátesz egy lapáttal. A jelenetsor egyszerre monumentális és megrázó, néha pedig szinte horrorfilmbe hajlik. Nincs benne semmi tiszta vagy fennkölt: amikor a sárkányok megérkeznek, ember és haditerv egyaránt másodlagossá válik.

Nagyobb a háború, mint akik megvívják

A harmadik évad furcsa kettősséget mutat. A Sárkányok háza technikailag jelenleg a televíziózás egyik leglátványosabb produkciója. A díszletek, a jelmezek, a zene és az effektek alapján továbbra is nehéz lenne nála nagyobb fantasy-sorozatot találni.

Csakhogy a Trónok harca sosem pusztán azért volt jelenség, mert voltak benne tűzokádók és nagy ütközetek. Azért vártuk a következő részt, mert érdekelt, mi lesz azokkal az emberekkel, akik ezeket a konfliktusokat kirobbantották. A Sárkányok háza harmadik évadában így végül maga a háború válik a legizgalmasabb szereplővé.