A teljes cikk eredetileg az UNI in&out 2025 Innováció kiadványában jelent meg.

A művészetek és a művészi megnyilvánulás iránti elkötelezettsége páratlan, és a színművészetben és a szinkronszínészi pályán is kimagasló életmű az övé. Ma is játszik: a Soproni Petőfi Színházban a Furcsa pár Oscarjaként aratott nemrégiben sikert. Mint mondja: az, hogy színművészként is önazonosan tudjon megnyilvánulni, sok időbe telt, és az kellett hozzá, hogy saját magát adja bele és a saját szemléletével legyen jelen. „Hálás vagyok, hogy képes vagyok többféle művészi eszköztárral kifejezni magam, ami alapvetően a világ megértésében segít” – fogalmazott.

Már korán a festészet felé húzott a szíved, mégis színész lettél. Mit tanácsolnál ma az akkori énednek, vagy egy most döntés előtt álló fiatalnak, hogyan válasszon pályát?

Ha az ember tanácstalan, mindig szereti meghallgatni azokat, akik már jártasabbak egy adott témában. Én is azt tanácsolnám, hogy figyeljen azokra, akik valamit már elértek azon a területen, ahol szeretnék magukat is elképzelni. Hallgassa meg és fogadja be a tanácsokat, meditáljon rajtuk, és utána kövesse azt, ami ennek kapcsán felmerül benne.

Fontos látni, hogy minden javaslatban annak az élete van benne, akitől származik – és nem a sajátja. Ezért, bár nagyon nehéz, meg kell próbálni követni a belső hangot, ami igenis van! Figyeljen oda rá, hogy mi az, ami mindig piszkálja, és nem hagyja békén. Ami sokáig mondja, hogy „az, az, az”. Emellett persze próbáljon ki bármit: induljon el valamilyen irányban, és ha súgni fog a hang, akkor merjen dönteni. Ne álljon bele abba, hogy az elvárások, az anyám vagy más. Nyugodtan merje elmondani, kifejezni, hogy ezt szeretném vagy inkább azt szeretném.

Az életedben végül mindkét művészeti kifejezőeszköz megjelent és maradt is. Mindig a festészet volt az „igazi”?

Én készültem arra, hogy majd festek meg festőművész leszek szép nagy kalapban, hatalmas palettával. Persze ez vicc, de tény, hogy folyamatosan rajzoltam, festettem gyerekkorom óta, és természetes volt, hogy valami ilyesmit szeretnék csinálni. És ezért meg is tettem egy csomó mindent. De amikor azt mondtam, hogy „én akkor nem járok gimnáziumba, inkább festek valahol kint egy parkban”, akkor azt mondták a szüleim, főleg az édesapám, hogy „na azért azt nem, tessék leérettségizni”. Félelmetes volt, ahogy mondta, de a belső hang még ijesztőbb volt, mert az sokkal erősebben sulykolta belém, hogy menjek. És akkor azt mondtam egy reggel, hogy elmegyek az iskolába, majd megvártam, amíg az apám dolgozni indul, felvettem az ő köpenyét, mert már október volt, és elmentem festeni. Ellógtam három napot. Mert erősebb volt az ez iránti hívószó.

És ebből hogyan lett színészet?

Egyrészt, most gondolhatnánk, hogy ellentmondok önmagamnak, mert nem a belső hangot követtem. Valójában az a belső hang érik. Minél többet tudsz az életről, annál jobban hallod, hogy mit mond. Az elején csak azt tudod megérteni a világból, amit látsz belőle. Festő, színész, mérnök: ez szeretnék lenni. És nem érted, hogy miért leszel ez is, az is, amaz is, mert lesz egy végső feladatod, ami később jön. És ezt a belső hang majd mondani fogja. És ezért az sem volt baj, hogy azt mondtam: „Jó, akkor most valahogy annak erősebb a hívása, hogy én szeretnék kikecmeregni a felnőttkorba, szeretném elmondani a véleményemet.” Akkor és ott az kézenfekvőbb volt, hogy dumálni jobb a színpadon. Nagyobb a fényereje. Meg jó illata volt. Anyám ugyanis színházi dolgozó volt, és ott én felnőttnek éreztem magam. Ki akartam kerülni a gyerekstátuszból, és a belső hang azt súgta, hogy ezt jó volna minél hamarabb megejteni. Nyilván voltak olyan gondolataim is, hogy ha az apáméval azonos szakmát választok, akkor folyton el leszek nyomva. Tudtam, hogy ezt nem szeretném, és hogy ahhoz először el kell menni és felnőtté válni: felállni a színpadra, ahol nagyobb figyelmet kapok, és elmondhatom, mi a véleményem a világról.

Mi kell ahhoz, hogy valaki jó színész legyen? Mi kellett, hogy te azzá válj?

Én kezdetben, és aztán elég sokáig vergődtem ebben a döntésem miatt, mert nem tudtam, hogy ezt az egészet eszik vagy isszák. Volt érzékenységem olyan értelemben, hogy szerettem az alapanyagát a színjátszásnak, szerettem a színműveket, a verseket, az előadói attitűd megvolt bennem, mert állandóan locsogtam – volt egy nyilvánosság és közösség felé való szociális közvetlenségem. Meg akartam magam mutatni, hogy szeressenek. Másfelől volt egy visszahúzódó lényem is, egy introvertált, magába forduló, önmagát elemző, belső világot járó valaki. Azért küzdöttem, mert nagyon határozott dolgokat kellett jó irányba tenni a Színművészeti Főiskolán ahhoz, hogy megélhessem a színészetet. Egyfajta bátorság kell ahhoz, hogy ki merjek állni a tömegek elé: nagyfokú őszinteség, de nem gátlástalanság, hogy oda tudjak állni és megnyitni magam. Nekem ez csak később ment.

Mi az az alaptulajdonság, amire egy leendő színésznek mindenképp szüksége van? Milyen eszköztárat kell kialakítania az évek során?

Leginkább a bátorságra. Alkatilag én például megfeleltem a színházi szakma elvárásainak: egy magas, fiatal srác, aki olyan hangbéli és testi adottságokkal büszkélkedhetett, amire azt mondta a szakma, hogy igen, ez jól fog kinézni, nagyon szép hősöket tud majd megformálni – jelentsen ez bármit is. És mondhatnám, hogy mi a probléma azzal, ha az illetőt beteszik egy helyre, és utána az isten nem veszi ki onnan. De később ez volt a csapda, hogy szenvedtem a Baradlay Richárdokban, holott a legkedvesebb szerepem Egressy Zoltán Portugál című darabjában volt, amikor a kocsmárost alakítottam – egyébként meglepő módon fiatalabban, mint ahogy a kollégák szokták játszani. A mai napig tudom még szó szerint, pedig 12 éve nem voltam ebben a szerepben a színpadon, és már talán jobban is menne, mint akkor. Azért is szeretem most Oscar Madisont, Walter Matthau híres szerepét a Furcsa párban, mert ebben is tudom használni a humoromat. Ehhez kellett egy hosszú, megélt élet. Persze mindenféle karakter elfér a színészvilágban, hiszen a színház mintákat mutat az életből.

Ott ugyanis nem lehet kaszkadőrt alkalmazni, míg egy filmben igen. És bár a színházban általában nincsenek helikopteres üldözések, azért vívni sem árt tudni. Ebben az is jó, hogy az eszköztárunk növekszik, amit később szintén bátran tudunk használni, ezáltal egyre színesebb alakformálásra leszünk képesek. És persze nyilván a beszéd is kell, és nem árt, ha az ember tud énekelni. Bár sok kollégát ismerek, akinek botfüle van, ettől még remek színész. Tehát ezek az eszközök. Az, hogy ebből mi adatik meg, azt az isten tudja, innentől a tehetséget szokták emlegetni, amik a tálentumaink, tulajdonságaink. Ezek segítenek meghatározni az egyszeri és megismételhetetlen mivoltunkat.

A tehetség mellett elsajátítható készségek is kellenek a színészethez, vagy ezek is a tehetségen múlnak?

Elmondható, hogy a színjátszás valahol egy „technikai sportág”. Bizonyos mértékig trükkök özöne, határozott jelenlétet követel, koncentrációt és sok egyéb kisebb-nagyobb dolgot. Van, akinek ez jobban megy, erősebben van ebben jelen a tudata. Eleinte én teljesen szétszórt voltam, számomra egy folytonos feladatteljesítésből állt az a négy év, amíg a Színművészetin tanultam. Csak nagyon későn jutottam el addig, hogy átlássam a színjátszás minden csínját-bínját. Kínlódtam, de közben nem hagytam fel a képzőművészettel: rajzoltam az osztálytársaimat, a tanáraimat, és otthon is valahogy a képi világ eszközeivel tudtam kifejezésre juttatni, ami bennem van, még saját magam számára is. Azt láttam, hogy nem az a fontos, hogy milyen ágban vagy, hanem hogy mi a szándékod, a szemléleted a világgal kapcsolatban. Ha művészi, akkor akármi történik is, a sorsod meg van pecsételve: művészi eszközöket fogsz keresni és a művészi pályán fogsz kikötni.

Végül nagy nehezen diplomát kaptam, és akkor az apám szmokingját szimbolikusan átvarrták rám. Ez egy sötétkék, gyönyörű szmoking volt, még Belgiumból hozta, és egy egészen mélybordó, bársony csokornyakkendő is volt hozzá. A diplomaosztón úgy néztem ki, mint egy amerikai sztár, de közben legbelül tisztában voltam vele, hogy semmit nem tudok erről a pályáról. Mert valami nincs bennem, nem tanultam meg valamit, amit nem kaptam meg. Mindaddig ezt éreztem, ameddig rá nem jöttem arra, hogy valójában mit is keresek itt a földön. És onnantól lett egy stabilitásom, egy autonómiám: hogy amit én képviselek, az elég, ha csak van. Ebből pedig lett egy légköröm: nem tanult dolgok összességévé váltam, hanem azzá, amit megvalósítottam, ami belőlem kivirágzott az életem során. Onnantól lett a színház számomra megint vonzó, mert tudtam, hogyan kell játszani. Ahogy áttörtem ezen, és rájöttem, mi az a jelenlét, a visszajelzések is jók voltak. Ha ez megvan, onnantól tudsz csak olyat adni, amire csak te vagy képes.

Említetted, hogy az a legfontosabb, miként tekint valaki a világra. Milyen ez a művészi szemlélet? Hogyan hallgassunk a belső hangunkra akár teljesen más területen is?

Az érzékenység elengedhetetlen, ami azt jelenti, hogy a dolgok erősebben hatnak a lelkivilágodra. Ehhez persze először ki kellene mondani, hogy van lelkivilágunk, és meghatározni, hogy az micsoda. Ami rajtam átárad, és átadom a művészi eszközökkel, az gyógyítólag hat: ezért kaptam a nyilvánosságot, a képi világot, a beszédet és mindazt a légkört, amit árasztok magamból. A repülőgép-vezetéshez is kell tehetség, és bizonyos fokú alkalmasságra mindenhez szükség van. Egy vajas kenyér megkenéséhez is lehet tehetségtelenül hozzáállni, de tehetséggel is. És ha valaki nagyon jó szendvicseket csinál, akkor talán szakácsnak kéne mennie, aki művészien fog főzni vagy a látványkonyhában válik világhírűvé. Ha valaki szeret beszélni és szerepelni, szép hangja van, jól ejti a szavakat, de leginkább XIV. Lajos emlékiratait szereti felolvasni, akkor vigyázni kell, mert lehet, hogy nem színész, hanem inkább politikus vagy ügyvéd lesz. Ha valaki hanyatt esik a lírától és állandóan költőket olvas, akkor előfordulhat, hogy az előadó-művészethez és a színészethez van köze, de az is lehet, hogy annyira elbűvöli a költők zeneisége, hogy dalszerző lesz. A belső hang azt jelenti, hogy irányt mutat, súg, hogy mi a te utad.

Mi számít sikernek a művészetben, te mire vagy a legbüszkébb? A díjak mit jelentenek számodra?

Én alapvetően arra hajtottam, amikor elköteleztem magam a színház iránt, hogy szeressek ott lenni – ami már megvolt –, és hogy örüljek annak, ami van. Ahogy láttam az idősebbeket, az a hangulat családiasnak tűnt. Csalódás volt látni, hogy a színház valójában kicsit sem közösségi műfaj. Mindaz csupán illúzió, amit én vártam tőle. A régi kollégák is nosztalgiával gondolnak arra, hogy milyen jó lenne így működni, mert ők is mindig meg szerették volna ezt teremteni. A színház egyéni műfaj, de a saját teljesítményünkhöz kell a közösségi munka. Mindez pedig valamilyen szinten összeköt minket, de otthon is kell dolgozni, nem csak a színházban. Ha bennem nincs irigység, inkább támogatom, emelem a másikat, akkor szárnyalok én is. Ha lenyomom, akkor süllyedek. Ha nem vagyok jóban a műszakiakkal, akik kiszolgálnak, ha nem szeretem őket, nem köszönöm meg a munkájukat, nem tartom őket egyenrangúnak, akkor nem értettem meg valamit a színházból. Én ezt szeretem a színházban, és bárhová is megyek, ezt tartom benne a sikernek. Négy hónapja voltam Sopronban vendégszerepelni, és akkor is jó érzés volt hallani – elcsípve mások beszélgetéseit –, hogy sikerült ezt megteremtenem azzal, hogy szeretettel fordulok a kollégák felé.

Mindenki szereti, ha a munkáját méltányolják: elmennek a festő kiállítására, a zenészek koncertjére és így tovább. Ha a világ elismeri és kifejezi, hogy olyan dolgot kap a művészettől és a művészetből a művész által, az egy speciális területe az életnek, de elengedhetetlen ahhoz, hogy jól legyünk, hogy a szívünk működjön. A díjak is nyilván elismerések, amik azt jelentik, hogy aki kapta, azt másnaptól már máshogy fizetik meg. Ma sokat firtatják ennek az intézményét, de azért azt tudjuk, hogy egyetlenegy korszakban sem jelent mást, mint a teljesítmény elismerését. Egy életmű kell ahhoz, hogy például az ember egyetlen hétnyi próbával be merjen ugrani Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjának főszerepébe, majd azt sikerre is vigye, mint ahogy ez velem megtörtént. A hátteremmel is kihívás volt, de az ember ilyenkor azt mondja, hogy nekem ezzel dolgom van, és egyszerűen megcsinálja.

Ilyen idősen már meg tudom mondani, mi áll jól nekem és mi nem. Fiatalon még az embernek fogalma sincs, hogy mi illik hozzá, tehát érdemes akkor lehetőleg mindent elvállalni és kipróbálni. Ha viszont soha nem kapja meg a vágyott szerepet valaki, akkor is érdemes elgondolkodni: tényleg szereti-e, amit csinál, mi az, ami valójában neki való. És kételkedni is szabad, sőt muszáj, hogy biztos ezt kell-e csinálnia.

Mi a vágyott szereped, és mi volt a kedvenced az eddigi pályafutásod alatt?

Sok gyerekem van, főleg sok lányom, és részben emiatt a Hegedűs a háztetőn Tevjéjét szeretném eljátszani. Szeretem a karakterét, és sok mindent tudok is arról az életről, hogy milyen apának lenni egy viszontagságos világban. És persze énekelni is kell a darabban. Hét évig játszottam a Portugálban, és abban a kohézióban jó volt megmártózni a közönséggel együtt; az életem meghatározó része volt. Persze játszottam sok másban is, jót és kevésbé tetszőt egyaránt. Nem voltam mindig jó állapotban, és olyankor segített, ha nem volt színház. És a szinkronizáláshoz volt annyi rutinom, hogy a félelmeimmel együtt is benne tudtam lenni – például egy stúdióban.

Most mégis jönnek a jobbnál jobb szerepek, Ványa bácsi, a már említett Molnár-darab vagy a Furcsa pár. Ezt most kifejezetten szeretem, mert nem akarok „szerepelni”, nem érzem stressznek. Mert a legnagyobb fájdalmam és a nehézségem a színházban és a színészetemben ez volt. De amikor festek, akkor sincs stressz.

Aki ma művészeti pályára készül, mire számítson? Milyenek a mindennapok ebben a világban?

A művészeti pályák vonzók. Azt hittem én is, hogy eljátszom az életemet, hogy szórakozás lesz. Az ember, ha szeretne valamit csinálni, akkor számoljon azzal, hogy tűzön-vízen át csinálnia kell. És szeresse is csinálni.

Ha technikailag nézem, például egy színművésznek tudnia kell, hogy ha még megmarad a világban a színház – és miért ne maradna meg, mert a színház mindig akkor virágzik, amikor válság van, és hát az életben mindig válság van, ezért a színház mindig virágzik –, akkor az ember többet dolgozik este, mint napközben. De ez sem igaz feltétlenül, mert talán hétvégén dolgozik többet. Valójában minden életnek és minden művészi ágnak megvan a sajátos kerete, és azért jók ezek, mert bármelyiket fel lehet feszegetni.

Hogyan készüljenek tudatosan a fiatalok a művészeti pályákra?

A tudatos pályaválasztáshoz tudatosság kell, ami néha egész életünkben hiányzik. Képzeld el, legyen annyi fantáziád, víziód, hogy lásd magad előtt, milyen lesz. Találkozz színészekkel, festőkkel, táncosokkal, olyan művészekkel, amilyen te is szeretnél lenni. Az ember nemcsak szerelemre vágyik, hanem arra is, hogy abban a közegben legyen, ami felé az életében tart. Az ember azt gondolja, attól lesz boldog, hogy megvalósítja az álmait és eléri a céljait. Ez nem így van. Attól vagyunk boldogok, hogy tudjuk, kik vagyunk, és ennek megfejtésére van, hogy egy egész élet is rámegy.

Szabó Sipos Barnabás

• 63 éves.
• A Színház- és Filmművészeti Főiskolán szerezte meg színészi diplomáját 1987-ben.
• Pályafutását a budapesti Arany János Színházban kezdte, hosszú évekig szabadúszó színművészként, majd 2006–2012 között a Győri Nemzeti Színház társulatának tagjaként dolgozott. Közben több film-, és tévésorozat- és szinkronszerepet vállalt.
• Édesapja, Szabó Sipos Tamás rajzfilmrendező halálát követően kezdett el hivatásszerűen festeni. Ebben kiteljesedve a goethei színelméletet is felhasználva önismereti-pszichológiai foglalkozásokat tart, és a rétegző akvarelltechnikában elmélyedve tökéletesíti a szintén sokakat megszólító alkotásait. Ezekből gyakran rendeznek kiállítást.
• Szabadúszó művészként többféle szellemi, kulturális-művészeti projektet kezdeményezett, és sokban vesz részt ma is. Életében és munkásságában fontos szerepet játszanak az egyetemes emberi értékek, valamint az a művészi, organikus szemlélet, ami tapasztalata szerint az ember és a világ megismerésének eszköze.
• Szabadidejét vitorlásversenyzéssel és az At Five nevű tribute zenekar gitáros-énekes tagjaként zenéléssel tölti.
• Munkásságát 2020-ban Magyar Arany Érdemkereszttel, 2022-ben Jászai Mari-díjjal, 2025-ben Magyarország Érdemes Művésze kitüntetéssel ismerték el.

Még több értékes tartalom vár!

Az UNI in&out 2025 Innováció kiadványban olyan témákban mélyedhetsz el, amik valóban számítanak – oktatásról, jövőről, karrierről. Digitális és print formátumban is elérhető a shop.uniside.hu oldalon!