„Az űrszektor sokkal hétköznapibb, mint gondolnánk” – interjú a CERN-nél dolgozó Szabó Rékával

A cikk eredetileg a Pályaképek UNI in&out 2026 Innováció kiadványában jelent meg.

Már a középiskolában egyértelmű volt, hogy természettudományos pályára készülsz?

Egyáltalán nem. Nagyon jó tanuló voltam, szerettem tanulni, és szinte minden tantárgyból jártam versenyekre. Emiatt épp az volt nehéz, hogy nagyon sok minden érdekelt. Amikor kiderült, hogy matematikára jelentkezem az ELTE-re, az irodalomtanárom például teljesen meglepődött, mert azt hitte, humán irányba megyek tovább. Sokáig vacilláltam a fizika és a matematika között. Végül azért választottam az utóbbit, mert úgy gondoltam, hogy ez a tudomány nyelve, ráadásul elég általános tudást ad ahhoz, hogy később sokfelé tovább lehessen indulni. Bár a világegyetem és annak kutatása mindig is érdekelt, akkor még egyáltalán nem az volt a fejemben, hogy egyszer az űrszektorban fogok dolgozni. Az egyetem mennyire hozta azt, amire számítottál? Az első félév elég nagy váltás volt. Teljesen másképp kell felkészülni egy egyetemi vizsgára, mint egy középiskolai témazáróra, és rögtön sikerült is megbuknom egy olyan tárgyból, amire később több másik épült. Gyakorlatilag „nyertem” ezzel plusz egy évet. Jó tanulóként ezt először nem volt egyszerű feldolgozni, de az nem merült fel bennem, hogy abbahagyom, inkább az, hogy akkor most meg kell tanulnom ezt is megoldani. Utólag ráadásul ez az egy év rengeteg lehetőséget hozott, mivel el tudtam menni Erasmusra Angliába, ami az egyik legmeghatározóbb élményem lett.

Mi változott az Erasmus alatt?

Amellett, hogy kinyílt előttem a világ, és életre szóló barátságokat kötöttem, ott tapasztaltam meg először igazán, milyen az, amikor szinte szabadon válogathatok a tárgyak között. Elkezdtem kozmológiát, relativitáselméletet, fizikás kurzusokat felvenni, és nagyon megtetszett ez a világ. Itthon aztán az Atomfizika Tanszéken írtam a szakdolgozatomat, ahol a Standard Model, a mai világot legjobban leíró elmélet, szimmetriáival foglalkoztam. Az alapképzés végén pedig Németországba kerültem a GSI részecskegyorsítóhoz szakmai gyakorlatra. Ott már egy konkrét űrkutatási projektben dolgozhattam: az űrbéli sugárzással szembeni árnyékolóanyagokat teszteltünk. Ez volt az első alkalom, amikor azt éreztem, hogy ténylegesen bekapcsolódtam az űrkutatásba. Ebből később két publikáció is született az ESA–NASA–GSI együttműködésével.

Ekkor dőlt el, hogy ez lesz az irány?

Még akkor sem teljesen. A kutatás nagyon tetszett, ezért Franciaországba mentem egy matematikai fizikaképzésre, de az egyáltalán nem vált be, egy félév után otthagytam. Ez megint egy újratervezés volt. Arra gondoltam, hogy ha az akadémiai világ nem az én utam, nézzük meg az ipart. Így kerültem Németországba az EUMETSAT-hoz, az európai meteorológiai műholdakat üzemeltető céghez gyakornoknak. Az is nagyon tetszett. Ekkor kezdett összeállni bennem a kép: a kutatásban is az űrrel kapcsolatos projektek vonzottak, az iparban is a műholdak, vagyis a közös pont egyre egyértelműbben az űr lett. Közben sokfelé jártam Európában, és egy idő után szerettem volna hazajönni. Ekkor láttam meg, hogy a BME-n elindult az űrmérnöki mesterképzés. Pont azt éreztem, hogy ezt kerestem, és 2024 őszén el is kezdtem.

Közben egy másik régi célod is teljesült: eljutottál a CERN-be.

Igen. A CERN mindig álomhely volt számomra. A világ legnagyobb részecskegyorsítója működik ott, és régóta szerettem volna megtapasztalni, milyen ebben a közegben dolgozni. Az idén februártól ott dolgozom egy egyéves program keretében. Gyorsítókkal kapcsolatos feladataim is vannak, de az űrtől sem kerültem messze: elektronikai eszközök és kisműholdak sugárzási tesztjeivel, illetve sugárzásvédelmi kérdéseivel is foglalkozom. Nekem pont az az izgalmas, hogy ezek a területek nagyon sok helyen összeérnek.

A szakdolgozatod témája is elég különleges, mivel meteoritokat vizsgálsz. Pontosan hogyan?

A kutatás lényege, hogy különböző meteoritok összetételét tudjuk vizsgálni úgy, hogy közben nem kell a mintát szétszedni vagy tönkretenni. Gamma- és röntgensugárzás segítségével lehet információt szerezni arról, hogy milyen elemekből és arányban épül fel a meteorit. A szakdolgozatomban magával a kísérleti módszerrel, illetve a műszer mérési eredményeinek elemzésével foglalkozó szoftver fejlesztésével is foglalkozom.

Az űrszektorról sokaknak még mindig az űrhajósok jutnak először eszükbe. Mennyire fedi ez a valóságot?

Nagyon kis részét. Természetesen izgalmas, amikor emberek jutnak az űrbe, de az egész szektornak ez csak egy apró szele te. A mindennapi életünket sokkal inkább a műholdak, a földi antennák és az ezekhez kapcsolódó rendszerek érintik. A GPS-től az időjárás-előrejelzésen és a televízi ón át egészen a cunami- vagy lavina-előrejelzésig rengeteg olyan szolgáltatás vesz körül minket, amely mögött valamilyen űrinfrastruktúra áll. Emiatt az űrszektor valójában sokkal hétköznapibb, mint amilyennek kívülről látszik.

Vagyis nem is csak űrmérnököknek kínál lehetőséget?

Egyáltalán nem. Ez szerintem az egyik legfontosabb tévhit. Már az Európai Űrügynökség hallgatói programjainál is gyakori, hogy vegyes csapatokat állítanak össze. Kellhet űrmérnök, informatikus, gépészmérnök, elektronikai szakember, de a szektor ennél sokkal szélesebb. Nagyon sok jogászra, pénzügyi szakemberre, projektmenedzserre vagy kommunikációval foglalkozó emberre is szükség van. Amikor űripari cégek álláshirdetéseit nézem, a nyitott pozíciók jelentős részére én sem tudnék jelentkezni, mert teljesen más végzettséget várnak. Ez jól mutatja, hogy az űripar messze nem kizárólag a klasszikus reálpályák világa.

Németországban találkoztál először a Women in Aerospace Europe közösségével. Mi fogott meg benne annyira, hogy később Magyarországon is elkezdted építeni?

A meteorológiai műholdas cégnél találkoztam velük először. Nagyon sokféle programot szerveztek, a moziestektől a szakmai eseményekig. Emlékszem, beléptem egy terembe, és egyszer csak feltűnt, hogy körülbelül ugyanannyi nő van bent, mint férfi. Korábban erre igazából soha nem figyeltem. Nekem senki nem mondta azt, hogy lányként ne lehetnék matematikus, és alapvetően mindenhol jól éreztem magam, de ez a közösség mégis adott valami pluszt. Voltak mentorálásszerű beszélgetések, közös ebédek, személyes és szakmai kapcsolatok. Amikor hazajöttem a mesterképzésre, ez kezdett hiányozni. Utánanéztem, mi kell ahhoz, hogy Magyarországon is legyen hasonló közösség, és kiderült, hogy meg lehet csinálni. Nekem ráadásul fontos volt, hogy ne egyedül hozzam létre, hiszen épp a közösség a lényege.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Eddig elsősorban konferenciákon, előadásokon és panelbeszélgetéseken vettünk részt. Többször előfordult már, hogy egy szervező meg keresésére olyan elismert női szakembereket tudtunk bevonni egy-egy pódiumbeszélgetésbe, akik szakmailag teljesen indokoltan lennének ott. De a diverzitás itt nem ér véget: a láthatóság és a hozzáférhetőség miatt ugyanilyen fontosnak tartom, hogy a tapasztaltabb, akár külföldön dolgozó magyar kutatók mellett az egyetemisták és a pályakezdők is a párbeszéd részeseivé válhassanak. A világ gyorsan nyit: ahogy ma már a parasztronauta-programok is bizonyítják, hogy az űrszektorban mindenkinek helye van. Nem véletlen a mottó: „Space is for everyone, and there’s space for everyone in space.” A nemzetközi hálózatnak az is nagy előnye, hogy regionálisan össze tudja kapcsolni az embereket. A közép-európai országok űrszektorai sok tekintetben hasonló helyzetben vannak, ezért például egy magyar szakember egy szlovákiai eseményre is könnyebben eljuthat ezen a kapcsolatrendszeren keresztül.

Mindezt önkéntesen végzitek?

Igen, én önkéntesként csinálom. De közben rengeteget ad: szakmai kapcsolatokat, közösséget és olyan embereket, akik hasonló helyzetben vannak. A nemzetközi szervezetet támogató vállalatok és tagsági konstrukciók tartják fenn. A regionális hálózatoknak van egy kisebb éves keretük is, amelyből például egy külföldi meghívott utazását, egy moderátor vagy szakember költségét, valamint közösségi programokat lehet finanszírozni. A cégek számára pedig a hálózat azért is érdekes, mert bemutathatják magukat, álláslehetőségeket hirdethetnek és kapcsolatba kerülhetnek a szektorban dolgozó szakemberekkel.

Többször említetted, hogy hallgatóként rengeteg nemzetközi programban vettél részt. Valóban ennyi lehetőség áll a magyar egyetemisták előtt?

Igen, csak sokszor meg kell találni őket. Az Európai Űrügynökség például nagyon sok hallgatói kurzust, versenyt, kihívást és más programot szervez. Én is több ilyenen vettem részt, és sokszor azt tapasztaltam, hogy egyedüli magyar voltam. Nem azért, mert én lettem volna a leg kiemelkedőbb, hanem részben azért, mert megtaláltam a jelentkezést. Persze az is munka, hogy valaki folyamatosan keresse ezeket a lehetőségeket, de szerintem sokkal több magyar hallgató juthatna ki ilyen programokra, ha időben értesülne róluk. A BME-n is sok a nemzetközi lehetőség, az Erasmus+ mellett az EELISA nemzetközi egyetemi együttműködés keretében például Pisában egy egyhetes, űrplazmameghajtással foglalkozó kurzuson vettem részt, ahol plazmát generáltunk, Utrechtben pedig a mesterséges intelligencia űrbéli alkalmazásairól tanultam. Ezeket hallgatóként érdemes kihasználni. Ráadásul a legtöbb esetben az ilyen nemzetközi képzéseknél az utazást, szállást és ellátást ösztöndíjak fedezik, a teljesítést pedig itthon kreditekként el lehet számoltatni.

A te történetedből az látszik, hogy nem minden választás bizonyult véglegesnek. Mennyire fontos ezt elmondani egy pályaválasztás előtt álló fiatalnak?

Szerintem nagyon. Nekem is volt olyan képzésem, amit elkezdtem, majd rájöttem, hogy nem nekem való. Volt, hogy az egyetemen meg buktam egy tárgyból, volt, hogy új országba költöztem, aztán néhány hónap múlva megint továbbmentem. Az elmúlt öt évemben rengeteg ilyen váltás volt. Szakmailag nagyon sokat kaptam tőlük, viszont nem volt könnyű, amikor négy-öt havonta új országba vagy új városba költöztem. Viszont mindegyik tapasztalatból egy kicsit jobban láttam, hogy mi érdekel és mi nem. Nálam sem volt olyan pont tizennyolc évesen, ami kor pontosan tudtam volna, hogy egyszer a CERN-ben fogok dolgozni.

Hosszabb távon külföldön vagy Magyarországon képzeled el magad?

Most egy évre szól a CERN-es szerződésem, utána meglátjuk. Maga a CERN különleges hely, de hosszú távon ott maradni nem egyszerű, a pozíciók jelentős része meghatározott időre szól. A klasszikus kutatói életpályát jelenleg kevésbé érzem magamhoz közel, doktori képzésbe sem kezdenék most rögtön. Elképzelhető, hogy később, amikor már megtaláltam azt a témát és csapatot, amelyben hosszabb távon is el tudom képzelni magam, visszatérek hozzá. Elsősorban az iparban gondolkodom, és azt remélem, hogy itthon is vannak lehetőségek, lehet az űrtémákkal foglalkozni. Léteznek olyan hazai cégek és beszállítók, amelyek nemzetközi űrprojektekben vesznek részt, még ha kifejezetten nagy űripari vállalatból nincs is sok. Most érkezem el oda, amikor ezt a gyakorlatban is ki tudom próbálni, és ha találok itthon olyan lehetőséget, amely szakmailag izgalmas, nagyon szívesen maradnék. Ha nem, akkor Európában fogok tovább keresni.

Szabó Réka

• 27 éves.
• Az ELTE-n kezdte felsőfokú tanulmányait matematika szakon. Alapképzése alatt Erasmus-ösztöndíjjal Angliában tanult, ahol kozmológiai és relativitáselméleti kurzusokat is fel vett, majd az ELTE Atomfizika Tanszékén készítette el a szak dolgozatát.
• Németországban a részecskegyorsító mellett űrbéli sugárzás elleni árnyékolóanya gok vizsgálatában vett részt, később Franciaországban ma tematikai fizikát tanult, majd egy németországi, meteorológiai műholdakkal foglalkozó vállalatnál dolgozott gyakornokként.
• 2024-ben kezdte el a BME űr mérnöki mesterképzését.
• 2026 februárjától a CERN-ben dolgozik egy egyéves program keretében. Magyarországon a Women in Aerospace Europe közösségének az építésével is foglalkozik.

Még több értékes tartalom vár!

Az UNI in&out kiadványt megújult címmel, de a megszokott tartalommal, Pályaképek néven érheted el. A 2026-os Innováció lapszámban olyan témákban mélyedhetsz el, amik valóban számítanak – oktatásról, jövőről, karrierről. Digitális és print formátumban is elérhető a shop.uniside.hu oldalon!